Gladiátorviadal
Apostolnak lenni egyáltalán nem könnyű. Ők voltak azok az emberek, akik az első században, Krisztus mennybemenetele után életüket szánták arra, hogy elvigyék a Mesterükről szóló jó hírt a lehető legtöbb emberhez. Ők voltak azok, akik nélkül ma nem létezne kereszténység, és akik nélkül mi sem ismernénk Jézus Krisztust.
És bár életükkel Krisztust akarták bemutatni, hallgatóik, követőik gyakran nem láttak tovább az apostol személyénél. Így kerültek ők akaratlanul is a figyelem középpontjába, és lettek, szándékukon kívül elismerés, kritika, csodálat vagy éppen gyűlölet tárgyai. Egyes helyeken (lásd a korinthusi gyülekezetet) még verseny is lett abból, ki melyik apostol követője, és melyikük érdemesebb arra, hogy kövessék őt.
Joggal érezte hát Pál azt, hogy az apostolok élete olyan, mint egy gladiátormérkőzés, ahol az arénában, mindenki szeme láttára az életükért kell megküzdeniük. És míg a közönség talán csupán vért akar látni, vagy esetleg egy győztes harcost, akit dicsőíteni lehet, az apostol–jó esetben–csak Jézus Krisztust akarja felemelni.
És ha mi is, itt és most, Jézus Krisztust, vagy valamilyen nagyobb értéket akarunk képviselni hétköznapi életünkben, gyakran érezhetjük magunkat úgy, mint az apostolok. A lényeg azonban nem az, hogy mindent jól és tökéletesen csináljunk, hiszen láthatjuk, hogy még ha sikerül is ez, sokan nekünk könyvelhetik el a sikert vagy éppen a kudarcot.
A legjobb dolog, amit tehetünk, az az, hogy követjük Pál apostol példáját, aki kilépett az arénából, és nyíltan elmondta mindenkinek, hogy nem az számít, amit ő tesz, hanem az, amit Krisztus tett. Ha valami nagy, pozitív dolgot érünk el, az csak Isten érdeme, mert ő adta nekünk az erőt és a lehetőséget. De ha elrontanunk valamit, elbukunk vagy akár szándékosan a rosszat választjuk, akkor is Istené a főszerep, hiszen ő az, aki felemel minket, megbocsát, és helyrehozza a hibánkat.
Bármit is teszünk, Istené legyen a dicsőség.
