Az emlékezés kövei
George R. Knight professzor egy egész áhítatos könyvet írt az év 365 napjára arra emlékezve, hogy a jó Isten milyen úton járatta az Ő népét. A könyv címe: „Hogy el ne feledjük!”. Az első áhítat pont ezzel az igeszakasszal foglalkozik. Az oldal végefele van egy nagyon szép idézet: „Nem félhetünk a jövőtől, kivéve, ha elfelejtjük azt az utat, melyen az Úr vezetett bennünket és a történetünkben rejlő tanításokat.” /George R. Night: Hogy el ne feledjük! (2. old) (Advent Kiadó)/
A 12 kőnek, amit kihoztak a ketté nyílt Jordán medréből, nagyon komoly üzenettel bírt. Igaz a rendelet így szól: „Ha majd megkérdezik fiaitok apáiktól…” (Józs. 4:21). De tényleg erre a 12 kőre csak a gyermekeinknek van szüksége?
Poklos Simon meghívja Jézust és az őt követőket vacsorára. Jön Mária Magdaléna és megmossa Jézus lábát. Az ítélkező tanítványoknak Jézus ad egy leckét, amit így zár le: Luk. 7:47 „…neki sok bűne bocsáttatott meg, hiszen nagyon szeretett. Akinek pedig kevés bocsáttatik meg, kevésbé szeret.”
Nehéz megállapítani, hogy mi jár nagyobb gyötrelemmel: a poklosság vagy a paráznaság. Egy biztos: Mária pontosan emlékezett arra, hogy honnan jött és miből szabadította meg Jézus, Simon meg már nem. Nem tudom, hogy volt-e, vagy később született-e gyermeke akár Poklos Simonnak, vagy Mária Magdalénának. De az biztos, hogy az emlékkövekre nekik is nagy-nagy szükségük volt. Hogy megtudják „milyen erős az Úr keze”.
De ugyanígy nem csak a „fiaknak”, hanem minden embernek szüksége van ezekre a tapasztalatokra, hogy egyszer majd a mi tapasztalatunk az ő tapasztalataik is lehessenek.
Nagy dolog, ha tudományos tényekkel igazolni tudod Isten létezését. De az a baj, hogy ateista tudósok legalább olyan ütős érvekkel tudják igazolni azt, hogy nincs Isten. De a saját, megélt tapasztalataiddal nem lehet vitatkozni. Ezért volt fontos Józsué 12 emlékköve. Ez „a tapasztalatok éneke…”. (Jel. 15:3)
