Menekülés és hála
Zsoltárok könyve 34. fejezet 2.verse
Amikor Dávid a 34. zsoltárt írta egy rendkívüli tapasztalaton volt túl. Hosszú idő óta folyamatosan menekült Saul király elől, aki őt halálra kereste, pedig Dávid valójában sohasem volt ellene. Minden menedék elfogyott, nem volt több búvóhely, egyetlen barát háza sem, egyetlen rejtek sem. Végül ellenséges földre, a filiszteusok vidékére került, ahol a valódi ellenség várta: Abimélek király, aki szintén gyűlölte őt. Nem csoda, hisz volt rá oka. Izráel Dávidnak köszönhette egyik legnagyobb győzelmét, amit a Góliáttal vívott győztes párbaj után arattak. Ezért Abimélek mindent megtett volna, hogy a kezébe kapja az óriás legyőzőjét, hogy bosszút állhasson, hogy helyre billenthesse hatalmának egyensúlyát. Erre az besétál az ő városának kapuján. A bibliai hős egy sakk-matt helyzetbe került, mindenhol életveszélyben van, ellenséges kezekbe esik. Hogyan menekülhetne meg?
Ha gonosz ember lenne, joggal mondhatnánk, hogy egy későbbi próféta szavai teljesednek be rajta ebben a pillanatban, hogy "medve elől menekül, farkas üldözi, egy házban talál menedéket, ahol egy mérges vipera marja meg, hogy meghaljon." De nem ez történt. Egyszer csak jön egy gondolat, hogy Dávid tettesse magát őrültnek, aki eszét vesztette. És ő elkezdi nyálát csorgatni a szakállára, porral összekoszolni a haját, megszaggatott ruháját. Artikulálatlan hangon üvöltözik összefüggéstelenül, rohamokat színlel és támolyog. A tömeg megbabonázva nézi és elkerüli. A filiszteus városlakók, csakúgy, mint a katonák csak állnak és nem tesznek semmit. Az istenek büntetésének tartják, ami ellenségükkel megesett. Abimélek is úgy dönt, futni hagyja az őrültet, nem akarja maga ellen fordítani az istenek haragját. Dávid sértetlenül megy át a városon, majd menedéket talál az erdős részeken és a pusztában. Isten megmentette őt. "Az Úr mentett meg attól, amitől rettegtem!" - írja később a zsoltárban. Imájának meghallgatásaként éli meg furcsa szabadulását.
Talán nem értjük pontosan, mi is történt akkor valójában. Talán azt sem értjük, hogy Istentől jövő ötletnek tarthatjuk-e ma, hogy őrültnek tettessük magunkat, ha az életünk múlik rajta. De nem is az a lényeges, hogy mindent pontosan értsünk, és elfogadjunk. Mert az Isten vezetése, ahogy a hitünk is, személyes és ezért abból személyes tapasztalatok fakadnak, amit nem vonhat kétségbe senki. Még akkor sem, ha mai igazságérzetünk, erkölcsünk mást diktálna. Mert nem nekünk kell megítélni mások tapasztalatát, hanem annak kell felismernie Isten vezetését, akit éppen vezet.
Ezért fordulhatott elő velem is az, hogy engem egy híres rock opera, a Jézus Krisztus szupersztár közelebb vitt Jézushoz, mint bármi azelőtt. Egy olyan mű, amit keresztények sokasága kiáltott ki antikrisztusinak, mert Júdást emeli pozitív hőssé, míg Jézusról Isten menthetetlen bábjaként gondolkodik és ott hagyja egyedül a pusztában a film végén. Még az utolsó zenedarab is csak a vereségről, a sírba fektetésről szól és nem a feltámadás diadaláról. A szívem mégis elrabolta a Gecsemáné kertben énekelve imádkozó Megváltó szenvedése, aki csak szeretetet adott mindenkinek és tudni akartam Róla még többet.
Tiszteljük ezért mindenki tapasztalatát, mindenki személyes élményét, ahogyan Isten vezeti őt, hogy mások is tiszteljék a miénket!
