Ellopták a szivárványunkat!
Ahogy telnek az évszázadok, évezredek, bizonyos szimbólumok, jelképek jelentése megváltozhat. Mást jelent egy falra festett hal ma (halbolt, esetleg halsütöde) és mást jelentett kétezer évvel ezelőtt a római birodalomban (”itt keresztyének találkoznak titokban”). Mást jelentett a halálfej a kalózhajó zászlaján és más egy keresztyén temetkezési helyen – előbbi a biztos halált, utóbbi a biztos feltámadást.
Mikor Noé és családja partra szállt a hosszú esőzést követően, az első dolguk az volt, hogy áldozatot mutattak be Istennek azért, mert túlélték ezt az eddig ismeretlen méretű katasztrófát. (1 Mózes 8:20) Isten erre az áldozatra tekintve adta a mai alapigénkben olvasható ígéretet, amit a szivárvány szimbólumával hitelesített. Ami viszont elveszett az évezredek folyamán, az egy olyan mélyebb tartalom, amit már csak az ismer, aki veszi a fáradságot és megpróbálja az akkor élt ember szemével olvasni a történetet. A szivárvány nem mást szimbolizál, mint Isten fegyverzetét – egy szó szerinti íjat. Isten tehát leteszi a fegyvert, befejezi az emberrel való hadakozást, jelezve, hogy átgondolta a dolgot, és elássa a csatabárdot. A szivárvány nem azt jelképezi csupán, hogy Isten nem vízzel fogja elpusztítani az embert – ahogy sokan értelmezik a történetet – hanem azt, hogy Isten nem kívánja elpusztítani egyáltalán. Örök békeszerződést kötött velünk.
A szivárvány soha nem volt a miénk, hiszen az Isten fegyverét jelképezi. Isten önként nyugdíjazta azt, nem azért, hogy mi aztán felvegyük. Inkább örüljünk neki, hogy a zápor közepette az égen láthatjuk, azt jelképezve, hogy Isten letette a fegyvert – nem támad sem téged, sem engem, sem azt, akit annak ellopásával vádolnánk.
