A kisebb szenvedésért
Ha lehet választani, inkább kihagynám a szenvedést. Persze csak ha lehet. Nem hiszem, hogy sok örömöt lelnék a dologban. Sokkal jobb békességben élni, nem félni, nem szenvedni. Valahogy ez az élet jobban illik hozzám. Gondolom, ezzel nem vagyok egyedül. Nem sok olyan kereszténnyel találkoztam életemben – és éppen ezért tisztelet a kivételnek – aki valóban szívesen szenvedett volna, akár még Istenért is. Persze ez nem is probléma, csak mondom.
Péter sem ebbe a kategóriába tartozott. Ha listát kellene írni azokról az apostolokról, akiknek valóban szenvednie kellett Istenért, nem ő lenne a tetején – lehet, hogy azt a helyet Pálnak ajándékoznánk. Sőt, ha felhánytorgathatok ilyen régi sérelmeket, Péter pont, hogy nem akart szenvedni semennyire sem. A szenvedéstől való félelme miatt képes volt letagadni még azt is, hogy ismeri Jézust, amikor a főpapi palota udvarában egy szolgáló rákérdezett kettejük kapcsolatára. "Esküszöm, hogy nem ismerem azt az embert." Hú de kemény szavak ezek! (Máté evangéliuma 26:69-75)
Ez persze már régen volt, azóta ezerszer megbánta már, amit tett. Ki tudja, hányszor álmodott az esettel, és hányszor döntötte el, hogy ilyen soha többet nem esik meg újra. Ezért írja, amit ír. Ezért üzeni, hogy "legyetek készen mindenkor számot adni mindenkinek, aki számon kéri tőletek a bennetek élő reménységet." Mert nincs az a szenvedés, ami felérne azzal a kínnal, amit a Mester megtagadása jelentett neki. Tanuljunk Péter hibájából, úgy, ahogy ő is tanult a sajátjából!
