Nem erőszakkal, hanem szeretettel

„Földi apánk csak rövid ideig fegyelmezett bennünket, és a saját belátása szerint, Isten azonban a mi érdekünkben fegyelmez és nevel. Abból a célból teszi ezt, hogy szentek legyünk, olyanok, mint ő. A fegyelmezés, meg a fenyítés egyáltalán nem kellemes, amikor el kell szenvednünk, inkább fájdalmas és szomorúságot okoz! Később mégis igazságosságot és békességet eredményez annak az életében, aki a fegyelmezés által megedződött.”

Zsidókhoz írt levél 12:10-11 (Egyszerű fordítás)

A fegyelmezés szó bennem elég negatív érzéseket ébreszt, és úgy gondolom, ezzel nem vagyok egyedül. Azok, akik érzelmileg vagy fizikailag bántalmazó közegben nőttek fel, nem egy történetet tudnának mesélni a káros fegyelmezésről, és nagy eséllyel Istent is hasonlóképpen látják, mint azokat a szülőket, felnőtteket, akiktől ezt a terrort, bántalmazást elszenvedték. Biztos vagyok abban, hogy nem egyszer hallották mindeközben, „ezt a te érdekedben tesszük”, „mi a javadat akarjuk”.

Sem a megalázás, sem az érzelmi vagy fizikai bántalmazás nem használja a gyermek érdekeit. Az ember megtanul túlélni, de egy olyan csomaggal indul a felnőtt létbe, ami, hiába szakadt ki a bántalmazó közegből, tovább mérgezi a mindennapjait.

Isten fegyelmezése azonban egészen más. Nézd csak Jézus életét! Nézd azt a Jézust, aki ott térdel a tanítványai lábánál, és mossa egyiket a másik után! Nézd azt a Jézust, aki a halálra váró, „tetten ért” asszonynak azt mondja: „Én sem ítéllek el téged, menj el, és mostantól fogva többé ne vétkezz!” (János evangéliuma 8:11) Nézd azt a Jézust, aki megáll a kisnövésű vámszedő, Zákeus fája alatt, és kijelenti mindenki füle hallatára, hogy nála szeretne megszállni!

Jézus feltétel nélküli, elfogadó szeretete csodákra késztette az embereket. Arra, hogy hagyják ott a halászhálót, vámos asztalt, a régi életüket, és kövessék Őt. Arra, hogy nőként valaki belépjen egy férfiakkal teli szobába, és az összespórolt pénzéből vett drága kenetet mind a Mesterre áldozza. Arra, hogy ők is szeressenek másokat.

Úgy gondolom, egyetértünk abban, hogy fontos a fejlődés. Fontos az, hogy ne rekedjünk meg egy ponton, hanem növekedjünk, jobbak legyünk az élet különböző területein, hogy el tudjunk szakadni káros tulajdonságainktól, és megtörjenek a generációk óta átöröklődött rossz minták.

Isten szeretné, ha jó irányba fejlődnénk. Az Ő fegyelmezése azonban nem az erőszakon, hanem a szereteten alapszik. Mint egy józan, érzelmileg intelligens szülő, aki azon dolgozik, hogy gyermeke megtanuljon élni ebben a világban, hogy építő legyen a jelenléte ott, ahol épp van. Hogy be tudja ismerni, amikor hibázik, tudjon bocsánatot kérni, képes legyen a nyitott gondolkodásra, tiszteletre, kulturált vitára. Hogy megtanulja szeretni Istent, önmagát, a másik embert, a környezetét.

Isten nem bántalmazó. Isten jó, és jót akar. Megengedi, hogy megtapasztaljuk döntéseink következményeit, és nemcsak a pozitívokat. S-kanyarokat, arcraeséseket, cethalakat, mélységeket és magasságokat, de mindet velünk éli végig. Fegyelmez, fejleszt, nevel, növel szeretetével. Mert Ő tényleg a javadat akarja.