Hallásgyakorlat
"Íme, az ajtó előtt állok, és zörgetek: ha valaki meghallja a hangomat, és kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorálok, ő pedig énvelem."
Olyan finom és érzékeny folyamatok zajlanak bennünk, s Isten az ő szeretetében oly figyelmes velünk! Soha nem „töri ránk” az ajtót, nem erőszakolja ránk a jelenlétét, viszont annyira közel jön hozzánk, amennyire csak lehet. Ha nem engedjük be, akkor az ajtó előtt áll és zörget, s kéri, hogy változtassunk a döntésünkön. Ehhez azonban meg kell születnie bennünk a készségnek. Már az is a szabadságunkban áll, hogy meghalljuk-e a szavát. Nem csupán arra gondolok, hogy mekkora zajt csapunk magunk körül és magunkban, ami szinte lehetetlenné teszi, hogy meghalljuk a halk, de határozott kopogást, hanem arra is, hogy egyáltalán akarjuk-e meghallani. Volt egy kutyánk, amelyet időnként szabadon engedtem, mikor sétálni vittük. Mindig eljött egy pillanat, amikor vissza kellett fordulnunk, s ezért hívtam, kiáltottam neki. Tisztán látszott rajta, amikor esze ágában nem volt a visszafordulás. Hallotta a hívást, nem volt baj a hallásával, de nem akarta még abbahagyni a futkározást, ezért süketnek tetette magát, s igyekezett minél messzebbre menni tőlem.
Időnként mintha mi is ezt tennénk. Nem az a baj, hogy süketek vagyunk, sokkal inkább az, hogy valami mást szeretnénk csinálni, ezért úgy teszünk, mintha meg sem hallottuk volna a hívást. Pedig Isten valami különleges ajándékot kínál: ha beengedjük, nálunk marad, s meghitt közösségben lehetünk vele.
Ma hogyan döntesz? Elcsendesedsz, hogy meghalld hangját?
Legyen áldott a napod!
