Vezess, taníts, Uram!
„Útjaidat, Uram, ismertesd meg velem,
ösvényeidre taníts meg engem.
Vezess engem a te igazságodban és taníts engem,
mert te vagy az én szabadító Istenem, mindennap várlak téged.”
ösvényeidre taníts meg engem.
Vezess engem a te igazságodban és taníts engem,
mert te vagy az én szabadító Istenem, mindennap várlak téged.”
Zsoltár 25:4-5
Dávid egy sokat tapasztalt ember volt. Volt része örömben és ürömben egyaránt. Volt nagyon közel az Úrhoz, de nagyon messze is Tőle. Ebben a zsoltárban Dávid úgy nyilatkozik, mint aki nem vágyik jobban másra, mint sem arra, hogy Isten akarata, tanítása, tanácsai szerint éljen. Minden bizonnyal azért, mert megtapasztalta, hogy másként élni nem érdemes!
Ez a tekintélyes, korában előrehaladott ember, aki ráadásul Izrael királya volt, nem restelli kimondani, hogy tanításra, vezetésre van szüksége. Ő, akitől a nép világos vezetést, határozott irányítást várt, azt mondja, hogy tanácstalan, segítségre, tanításra van szüksége. Dávid, bár Isten szíve szerint való férfiú volt (Cselekedetek 13:22), mégsem úgy jött erre a világra, hogy ismerte volna Istene ösvényeit, törvényeit, akaratát, ő is csak tanulással sajátíthatta el azokat.
Isten útjai nem természetesek a bűn miatt megromlott emberi természet számára. Az Úr ösvényei sokszor tárnak elénk számunkra idegen, szokatlan, vagy egyenesen kényelmetlen utakat. Isten útjai nem a mi útjaink, az Ő gondolatai nem a mi gondolataink (Ésaiás 55:8). Nekünk is, akárcsak Dávidnak, tanulnunk kell ezt az életet. Ebben a tekintetben gyermekek kell, hogy legyünk, hiszen életünk végéig taníthatóaknak kell maradnunk az Úr előtt.
Ha már jó néhány leckén túl is vagyunk az Úr iskolájában, akkor sem mondhatjuk, hogy eleget tanultunk már ahhoz, hogy egyedül is boldoguljunk. Dávid, a tapasztalt ember ugyanis ezt mondja: „vezess engem a te igazságodban…” vagyis folyamatos isteni vezetésre van szüksége ahhoz, hogy megmaradjon az Úr útján.
Nekünk, akik Dáviddal együtt adventvárók vagyunk („mindennap várlak téged”) legyen ugyanez a ma reggeli kérésünk. Imádkozzunk, hogy jobban vágyjunk Isten útjai után, mint a világ csalfa örömei után. Gondoljunk többet a mi „szabadító Istenünkre”, akinek oly sokat köszönhetünk, s járja át szívünket a vele való közeli találkozás reménysége.
Csak az vágyik Isten útjai után, aki mindennap várja Őt! Várjuk Őt ma, holnap és holnapután, addig, amíg el nem jön, vagy amíg csak élünk. Várjuk Őt ma is, s kérjük, hogy tanítson minket az Ő ösvényeire és igazságára!
