Egy ismerős ismerőse

Szívből megszentelni az Urat

„Az Úr Istent pedig szenteljétek meg a ti szívetekben. Mindig készek legyetek megfelelni mindenkinek, a ki számot kér tőletek a bennetek levő reménységről, szelídséggel és félelemmel.”

(Péter apostol első levele harmadik fejezet 15. vers)

Péter apostol itt Ézsaiás könyvét idézi bátorításként a szenvedéseket átélő közösség számára. „A seregek Urát: Őt szenteljétek meg, Őt féljétek, és Őt rettegjétek!” (Ézs.8:13) Akház királyt és Júdát szír támadás fenyegette, ő pedig, hogy megvédje az országot, az Asszír királlyal kívánt szövetséget kötni. Isten ekkor küldte el Ézsaiást, hogy ne kössön szentségtelen szövetséget, inkább bízzon az Örökkévalóban.

Az első században a keresztény gyülekezeteket Róma vérszomjas császárai végérvényesen meg akarták semmisíteni. Sok hívő az életét áldozta az arénákban, mintsem meghajoljon az uralkodó előtt, vagy tömjént hintett volna az istenek oltárán. Természetesen voltak olyanok is, akik saját, vagy családjaik életét féltve inkább engedtek a nyomásnak és engedményeket tettek.

Ma nem üldöz bennünket senki, mégis hozzánk is szólnak ezek a szavak. Az ellenség ma nem szemtől szembe támad, hanem álruhában alattomosan. Ha figyelmetlenek vagyunk könnyen a megalkuvás csapdájában találhatjuk magunkat.

Isten szívünkben való megszentelése azt jelenti, hogy jóban, rosszban kitartunk mellette, és nem keresünk más ’szövetségest’. Nem saját elképzelésünk szerint oldjuk meg a problémás helyzeteket, ahogy a Szentírás tanácsol.

Készen állni mindig, megfelelni a hitünkről egyszerűnek tűnhet, de vannak helyzetek, amikor legszívesebben elhallgatnánk, hogy kihez is tartozunk. Nemcsak beszédben tagadhatjuk meg Istent. A cselekedeteink, a viselkedésünk éppúgy elárulja, mi lakik, vagy ki lakik a szívünkben, mint szavaink.

Ne felejtsük el, „látványossága lettünk a világnak.” (1Kor.4:9), és minden mozdulatunk, szavunk válasz lesz, mely hitünket, vagy hitetlenségünket bizonyítja.