Csak a vacsora miatt jöttem
A hétvégén pont egy menyegzőre vagyok hivatalos. Ilyenkor gyakran eszembe jut, hányszor hallottam már esküvőkön a vendégek szájából viccesen (és mondtam már én is), hogy ők csak a vacsora miatt jöttek.
Ha ennyiszer mondjuk ezt, még ha csak viccből is, az azt jelenti, hogy van ennek némi valóságalapja.
És ha belegondolok, talán azért van ez így, mert míg maga a menyegzői szertartás nagyon ünnepélyes, megható, és emlékezetes is, mégis a vacsora az, amikor vendégként, meghívottként lehetőségünk van arra, hogy immár felszabadultabb hangulatban köszöntsük az ifjú párt, beszélgessünk azokkal a barátokkal, rokonokkal, családtagokkal, akikkel talán csak a legutóbbi lagzin találkoztunk, es együtt örüljünk, ünnepeljünk, táncoljunk, nevessünk. És nem utolsósorban ott a sok finom étel is.
Nem véletlen, hogy a Biblia is egy menyegzőhöz, és egy menyegzői vacsorához hasonlítja világunk történelmének azon eseményét, amikor Isten és népe végérvényesen egymásra találnak, a föld pedig visszanyeri eredeti szépségét, méltóságát.
Akárhogyan is fog kinézni ez az egyesülés és újjáteremtés, akármennyire ünnepélyes, megható és emlékezetes lesz, mégis a vacsora lesz igazán nagy ünnep. Mert a sok-sok finom étel mellett itt lesz lehetőségünk arra, hogy találkozzunk rég nem látott, elveszített, vagy talán még soha nem ismert szeretteinkkel, új családtagjainkkal, régi barátainkkal. Itt lesz igazán lehetőség arra, hogy minden rosszat örökre elfeledve együtt örüljünk, ünnepeljünk, táncoljunk és nevessünk.
És, ami a legfontosabb, itt jön majd el az ideje annak, hogy végre szemtől szemben találkozzunk a Vőlegénnyel. Gratulálhatunk neki, a nyakába borulhatunk, és ha elég bátrak vagyunk, fel is kérhetjük őt egy táncra.
Ezek után talán nem vagyok egyedül, ha már alig várom, hogy a világtörténelem legnagyobb Menyegzőjén számtalan vendéggel együtt mondjam én is az elcsépelt, (nem is igazán) vicces mondatot: én csak a vacsora miatt jöttem.
