Másokért

Nekem az olyan böjt tetszik, amikor leoldod a jogtalanul fölrakott bilincseket, kibontod a járom köteleit, szabadon bocsátod az elnyomottakat, és összetörsz minden jármot! Oszd meg kenyeredet az éhezővel, vidd be házadba a szegény hajléktalant, ha meztelen embert látsz, ruházd fel, és ne zárkózz el testvéred elől! Akkor eljön világosságod, mint a hajnalhasadás, és hamar beheged a sebed. Igazságod jár előtted, és az Úr dicsősége lesz mögötted. Ha segítségül hívod az Urat, ő válaszol, ha kiáltasz, ezt mondja: Itt vagyok! Ha majd senkire sem raksz jármot, nem mutogatsz ujjal, és nem beszélsz álnokul, ha falatodat megosztod az éhezővel, és jól tartod a nincstelent, akkor fölragyog a sötétben világosságod, és homályod olyan lesz, mint a déli napfény. Az Úr vezet majd szüntelen; kopár földön is jól tart téged, és csontjaidat megerősíti. Olyan leszel, mint a jól öntözött kert, mint a forrás, amelyből nem fogy ki a víz.

Ézsaiás könyve 58:6-11

Ahogy ezt a fenti szakaszt olvastam, fülembe csendültek néhai professzorom, dr. Szigeti Jenő szavai: „A kereszténység nem magánvallás.” Igazán közösségben lehet megélni. Ézsaiás 58. fejezete is erről szól.

Nem lehet úgy böjtölni, vagyis lehetni lehet, de nem ér semmit, ha közben nem törődök a környezetemmel. Ha másokat dolgoztatok magam helyett, hogy én „az Úrral tudjak lenni”. Ha a böjt nem több, mint az étel megvonása, de közben a napom ugyanolyan mókuskerék, mint máskor. Ha bántom a másikat (akár az alacsony vércukorszint miatt is), ha a vallásom megélése nem jár semmilyen pozitív hatással az emberi kapcsolataimra. Istennek nem kell az ilyen böjt, nem kell az ilyen hitmegélés.

Nem mondhatom, hogy szeretem Istent, ha közben nem vagyok hajlandó egészséges kapcsolatot ápolni a körülöttem élőkkel. Adrian Plass kortárs keresztény író tökéletesen megfogalmazta ezt az Egy kegyes kétbalkezes naplója című könyvében: „Nagyon jó keresztyén lennék, ha időnként nem zavarnák meg mások az életemet.”

De a keresztény élet egyik lényeges eleme pont a másik ember, akinek átadhatom azt a szeretetet, elfogadást, megbecsülést, amit Istentől tapasztaltam. Hiszen a jól öntözött kert sem magának virul, és a kiapadhatatlan forrás sem magának ontja a vizet.

A mai nap egy nagyon jó alkalom arra, hogy gondolkozzunk azon, hogyan élhetnénk meg úgy a hitünket, hogy környezetünk hasznára váljon. Jó elmélkedést, kedves Olvasó!