Ujjongj!
Mi magyarok eléggé pesszimista nemzet vagyunk. Ha megkérdezünk egy külföldit, hogy mit tud a magyarokról, nagy valószínűséggel az első öt dologban benne lesz, hogy pesszimista. Nem Nagyon tudjuk, hogy kell örülni. Gyerek korban megtanítják nekünk, hogy kell mindennek a negatív oldalát keresni, és eléggé jó munkát végeztek szüleink, mert legtöbb esetben felnőtt korra már nagyon jó gyakorlatot szerzünk benne.
Milyen érdekes, nem? Mennyire vidám ez a fenti idézet. Olyan jó, hogy Dávid (ő írta a zsoltárt) ennyire hálás Istennek. De jó lenne megtapasztalni azt amit ő, átélni Isten kegyelmét, és ezért dicsőíteni Őt! Na de álljunk meg egy pillanatra, és olvassuk el a teljes zsoltárt! Nem hosszú, megéri.
Szoktam mondani, három fontos dolog van, amikor a Bibliát akarjuk értelmezni: Szövegkörnyezet, szövegkörnyezet, szövegkörnyezet. Mindig vizsgáljuk meg a szövegkörnyezetet! Mindig tegyük fel a kérdést, hogy mi van előtte, mi van utána! Gondolkozzunk el rajta, hogy milyen körülmények között írta az író! Kicsit járjuk körül az igét, mert sokkal többet rejthet, mint amit első ránézésre gondolnánk.
Dávidot üldözik, meg akarják ölni, és neki már elege van belőle. Sötét gondolatai között Isten felé kiált, de számonkérés jön a szájára. Miért kell neki szenvedni még mindig? Élete jó részét bujdokolva, félelemben, üldöztetésben tölti, és már elege van belőle. Megértem.
Az imája vége nem az Isten magasztalás, hanem a tudatosság mintája. Minden ellene szól, és fáradt, de tudja, hogy Istenhez fordulhat, még panaszaival is. Isten meg fogja hallgatni, és kirángatja majd a gödörből, legalábbis ez a reménye. Nem kételkedik Isten hatalmában. Nem kérdőjelezi meg Isten gondviselését. Egyszerűen csak elfáradt, és hangot ad neki, de tudja, hogy Isten meghallgatja, és mellette áll.
Dávid még a fájdalmában bízott Istenben. Ujjongjunk hát együtt vele!
