Ugrás
Jó lenne pihenni végre, kicsit elcsendesülni, semmit nem csinálni.
De nem lehet, mert kora reggel elkezdődik a nap, sietni kell a mosdással, a reggelivel, az öltözködéssel, sietni kell a munkába, utána sietősen megebédelni, még több munka, mindeközben egyéb ügyeket intézni, otthon házimunka, otthoni feladatok, és sokszor a családdal töltött időből is egyfajta feladat lesz, amit valahogyan be kell sűríteni a napba, és nincs lehetőség arra, hogy kiélvezzük, igazán megéljük a velük töltött időt, ahogyan arra sem volt idő, hogy az utcán ma megálljak, és megcsodáljam azt a csodálatos, rózsaszínbe borult virágzó fát, amelyből csak úgy áradt az édes illat, és ha végre eljutok a teendőim végére, akkor gyorsan aludni kell, mert mindjárt kora reggel van, elkezdődik a nap, sietni kell a mosdással, a reggelivel, az öltözködéssel, sietni kell a munkába, utána...
Elég nem kell folytatni, mindenki érti!
De akkor hogyan lehet mégis pihenni végre, kicsit elcsendesülni, semmit nem csinálni? A válasz egyszerűnek tűnik, mégsem az: ugrani kell.
Ugrani kell, mint amikor a kisgyermek egy magas helyről apja karjaiba veti magát, tudva, hogy ő elkapja, megtartja őt. Őszinte hittel elengedi, amibe kapaszkodott, elengedi a magasságtól való félelmét, nem gondol a gravitációval, az esetleges következményekkel, és ugrik.
Nekünk is el kell engednünk a feladatainkat, a határidőinket, az elvárásokat, a kényszereket, a semmittevéstől való félelmünket, nem gondolni az esetleges következményekkel, és ugrani.
Isten kinyújtott karjaiba, hogy magához ölelhessen, és mellkasához szoríthassa a fejem.
Ahol elcsendesülhetek.
Csak néhány percre.
Vagy akár fél-egy órára.
És hinni, hogy az élet nélkülem sem áll meg.
Mert nem rajtam múlnak a dolgok.
Hanem azon, aki karjában tartja az egész világegyetemet.
És aki engem is a karjában tart.
