Egység Krisztusban
„És én azt a dicsőséget, amelyet nékem adtál, ő nékik adtam, hogy egyek legyenek, amiképpen mi egy vagyunk”
János evangéliuma 17. fejezet 22. vers
Évekkel ezelőtt, a feleségem japán kultúra iránti érdeklődése nyomán találtunk rá a youtube-on egy Kyoto-i főiskola fúvós zenekarának jó néhány videójára. A nevük Kyoto Tachibana Band. 1961-ben 16 fővel alakultak meg, mára pedig mintegy százan alkotják az együttest.
S mi teszi igazán különlegessé ezt a zenekart? Az, hogy miközben zenélnek menetelnek, szinkronban mozognak, különböző alakzatokat formálnak. Lenyűgöző látni és hallgatni, hogy míg mindenki a maga hangszerén a saját szólamát és mozdulatsorát végzi, közben mennyire odafigyel a másikra, a karmesterre fantasztikus összhangot hozva létre. (https://www.youtube.com/watch?v=lO4wWdhot6Q)
Amikor a produkciójukat nézem, mindig arra gondolok, hogy milyen jó lenne, ha a gyülekezetemben, a gyülekezeteinkben, az egyházunkban, sőt ha az kereszténységben, a széthúzás, a gyülölködés, az egymásra mutogatás, a ki a nagyobb kérdés helyett, ilyen összhang, ilyen egymásra figyelés lenne jellemző, hogy megismerje a világ, hogy Isten annyira szeret minket, hogy egyszülött Fiát küldte el értünk. (Ján.17:23)
A kérdés tehát ma az: Hogyan lehetnénk a különbözőségeink ellenére ennyire egyek? Hogyan lehetne ilyen egységet kialakítani köztünk? Hordjunk mi is egyenruhát? Egyszerre, vezényszóra mozogjunk a gyülekezetben, térdeljünk le, álljunk fel, stb.? Vagy napi parancs alapján végezzünk missziómunkát?
Jézus azt mondja, hogy az Ő tanítványainak az egységét nem külső kényszer, nem egy meghatározott koreográfia, de nem is a közös érdek fogja létrehozni, hanem az a dicsőség, vagyis az az elfogadó feltétlen szeretet, melyet örökül hagyott nekünk.
Uram, kérlek add, hogy mindenekelőtt Rád, mint a mennyei Karnagyra tudjunk hangolódni, és szólókarrierünket feladva, a Te földi együttesed tagjaként, társainkat magunknál különbnek tartván egymásra figyelve énekeljünk, zenéljünk Veled, Neked, Érted! Ámen.
