Együttérző főpapunk
„Fogadd őszinte részvétemet!” Ismerős a mondat mindenkinek, ugye?
Ezt szoktuk mondani minden ismerősünknek, aki elveszíti egy közeli
hozzátartozóját vagy barátját. Ha ezt halljuk, nem kételkedünk abban, hogy őszinte, és
tényleg együttérez az, aki mondja.
De vajon igazán együtt tud valaki érezni mindenkivel, attól
függetlenül, hogy kit veszített el? Persze sajnáljuk, talán próbáljuk vigasztalni,
sőt, még lehet, hogy segíteni is abban, amiben tudjuk. De mennyire tudunk
együttérezni valakivel, aki elveszítette az édesanyját, ha a miénk még él? Vagy
azzal, akinek a gyermeke halt meg balesetben vagy egy súlyos betegségben, ha a
miénk ép és egészséges? Csak halvány sejtésünk lehet arról, hogy min megy át,
mit érez, milyen küzdelmei vannak. Őszintén sajnáljuk, és fáj látni ahogyan
szenved, de teljes mélységében nem tudunk vele együttérezni, mert mi nem
éltük át azt az élethelyzetet.
Sokszor hallottam már, hogy „Ja, hát Jézusnak könnyű volt, hiszen
Isten Fia volt, tudta, hogy úgyis győz, hogy fel fog támadni, sőt, még meg is
mondta előre.” Ez így nem igaz. Tudta, hogy fel fog támadni, de ettől nem volt
könnyebb az ő küzdelme. Neki nálunk sokkal erősebb kísértéseket kellett
elszenvednie, mert ő a Megváltó, és ezt Sátán is tudta, és mindent elkövetett,
hogy elbuktassa, amikor itt élt a földön: hiszen ezen múlt az ő sorsa. És mivel
Krisztus az élet minden területén támadásokat kellett elszenvedjen, igazán együtt tud
velünk érezni minden helyzetben; és mivel nem vétkezett, nekünk is tud segíteni,
hogy ellenálljunk. Ez a mi győzelmünk záloga.
