Megtérés a Pásztorhoz

Bűneinket maga vitte fel testében a fára, hogy miután meghaltunk a bűnöknek, az igazságnak éljünk: az ő sebei által gyógyultatok meg. Mert olyanok voltatok, mint a tévelygő juhok, de most megtértetek lelketek pásztorához és gondviselőjéhez.

1Péter 2:24-25

Gyermekkoromban gyakrabban láttam, mint mostanában, ahogy juhnyájakat terelgetett a juhász. Illetve a juhász ment a mezőn, többnyire a nyáj mellett vagy mögött és a kutyákat irányította füttyentésekkel meg intésekkel, hogy a nyájtól el-elkószáló állatokat visszaterelje a többiekhez. Nálunk így legeltették a juhokat 30-40 évvel ezelőtt.

Ez eléggé eltér attól a képtől, amivel a Bibliában találkozunk, hogy a pásztor megy a nyáj előtt, és őt követi a nyáj. A Szentírásban nem is találkozunk a terelőkutya képével. Ha elkószált egy-egy állat, és nem talált vissza a nyájhoz, vagy nem hallotta meg a pásztor hívó hangját, akkor az maga indult a keresésére.

Minket, embereket ilyen elkószált, tévelygő juhokhoz hasonlít Péter apostol. A magunk feje után menve éltük (esetleg: éljük) az életünket, a magunk által felállított értékrend szerint, amit gyakran erősen befolyásol a korszellem, a divat, a kortársak. Olyan valamit vagy valakit követünk, ami, vagy aki félrevezet. Amikor így élünk azt nevezi az apostol tévelygésnek. A lelki beállítottságú emberek abban különböznek a többiektől, hogy „megtértek lelkük pásztorához és gondviselőjéhez”. Ez azt jelenti, hogy most már hajlanak arra, hogy hallgassanak Krisztusra, arra, aki jobban tudja, hogy mi a jó, mire van igazán szükségük, mint ők maguk. Sőt, ahogy haladunk előre ezen az úton, egyre inkább nem csak hajlunk, hanem tényleg hallgatunk is rá. Mert szeretete, amely arra indította, hogy sebeket szerezzen értünk, hogy meggyógyíthasson, megváltoztat minket. 

Mi a helyzet velünk: már megtértünk lelkünk Pásztorához és Gondviselőjéhez, vagy még csak nemrég indultunk el felé? Bárhol is tartunk az úton, menjünk csak addig, amíg odaérünk hozzá!