A változatlan Isten
Minden változik, és (bármily nehéz is ezt elfogadni) a változás jó. Ha nem volna változás, akkor örökké hideg volna, mint a tél közepén, vagy tikkasztó hőség, mint nyáron. Ismerünk sivatagokat és ismerjük a fagyos tundrát: tudjuk, hogy az örökké szélsőséges időjárásban a fű sem terem meg. A változás nem csak jó, de szükséges is. Évről évre egyre idősebbek vagyunk, ami a sok hátrányával együtt az előnyeit is magával hozza: több az értelmünk, mint újszülött korunkban, és bölcsebbek vagyunk, mint tizenévesen voltunk. A változás jó. Néha fáj, de jó és szükséges.
A nagy képet tekintve sem maradhat mindig minden ugyanolyan. Noha azt mondjuk, hogy a történelem megismétli önmagát, valójában a ma nem olyan, mint a tegnap volt és az egyértelmű hasonlóságok mellett a változás a különbségeket is kidomborítja. De mind ismerjük, hogy a változás sajnos sokszor elmúlást is hoz magával. Aki egykor volt, ma más nincs és az emlékek maradtak csak a boldog gyermekévekből. Néha fáj, de a változás jó és szükséges.
Személyiségfüggő, hogy ki hogyan áll a változáshoz. Van, aki keresi. Nem tud megülni egy helyben, munkahelyről-munkahelyre, lakhelyről-lakhelyre — vagy éppen kapcsolatról-kapcsolatra vándorol, mert a változás élteti. De vannak olyanok is, mint amilyen én vagyok, aki szeretné, ha csak egy pillanatra minden ugyanolyan maradna. Kiélvezhetné a változatlanságot — hiába, mert ez a véglet sem hoz boldogságot. A változás néha fáj, de jó és szükséges.
Az egyetlen stabil pont, ami — pontosabban aki — soha nem változik, a Biblia szerint maga Isten. De az, hogy ő nem változik, nem jelenti azt, hogy ne venne részt valami módon a változásban. Hiszen Isten nem a változatlanság, hanem a változás Istene: ő az, aki szavával a semmiből valamit teremtett, a lakatlan bolygóból otthont készített az embernek, megalkotott téged és engem. Abból ami változatlanul nem volt, egy dinamikus, folyton változó rendszert alkotott, aminek kormányánál megingathatatlanul áll ő maga.
A változás jó és szükséges, és Isten éppen azért változatlan: mozdíthatatlan kapaszkodóként szolgál egy olyan világban, ahol mindig minden mozog. Ő az, aki már rég itt volt, mikor mi még sehol se voltunk, és itt marad, amikor már semmi se lesz — mi pedig mellette, kapaszkodva a változhatatlanságába.
