Isten befejezi, amit elkezdett
Filippibeliekhez írt levél 1. fejezet 6. vers
Történt olyan kisgyermekkorodban, hogy segítettél főzni édesanyádnak vagy édesapádnak? Ő épp készítette az ebédet, és megengedte, hogy segíts neki. Megkeverhetted a gőzölgő levest, szórhattál bele egy csipet sót, esetleg segítettél meghámozni egy-egy krumplit, répát.
Felnőtt fejjel már gyanítjuk, hogy Apa vagy Anya sokkal hamarabb és sokkal finomabban is el tudta volna készíteni azt az ételt a mi “segítségünk” nélkül. Ezt mégsem érzékeltették velünk szüleink, hiszen jó volt együtt tevékenykedni, és közben tanultunk is.
Persze, gyerekként nem láttuk át a főzés folyamatát. Annyit láttunk, hogy ha követjük szülőnk utasításait, előbb-utóbb, varázslatos módon kész lesz a finom leves. Nem is kellett értenünk a részleteket, hiszen kimondatlanul is tudtuk, hogy Anya és Apa kezükben tartják a dolgokat. Ők kezdik el a főzést, ők fejezik be azt, és ott vannak velünk minden egyes lépésnél.
Valahogy így képzelem el azt is, amikor Isten fejleszti a jellemünket. A bűn, és véges életünk miatt, emberként nagyon szűk látókörrel rendelkezünk. Nehezen látjuk át a jellemfejlődés folyamatát, célját, és gyakran nem tudjuk hol kezdjük el. A jó hír azonban az, hogy Isten ennek a felelősségét is magára vette.
Ő a jóságos szülő, aki időnként rámutat arra, miben tudunk fejlődni, milyen rossz szokások elhagyásával javulna az életünk. Ő az, akit “segítségünkkel” gyakran hátráltatunk ebben az alkotó munkában, mégsem veszi azt rossz néven. Ő az, aki látja, hogy mit akar faragni belőlünk, még ha mi el sem tudjuk képzelni, hogy jelenlegi, nyers szokásainkból, tulajdonságainkból mit lehetne kisütni.
Ő kezdte el az egész folyamatot, és ő fejezi be azt. És ott van velünk minden egyes lépésnél.
