Hinni és látni
"Jézus így szólt hozzá: Mivel látsz engem, hiszel: boldogok, akik nem látnak, és hisznek."
"Hiszem, ha látom!"
Milyen buta mondás ez! Amit látunk, azt nem kell elhinnünk, hiszen látjuk — kivéve persze olyankor, ha nem vagyunk biztosak benne, hogy hihetünk a saját szemünknek. Azt kell elhinnünk, amit nem látunk, mert hát biztosak nem lehetünk semmiben, amit empirikusan (tapasztalati úton) nem igazoltunk. Így van ez Istennel is.
Meg aztán azért is buta mondás ez, mert hány olyan dolog van, amit látunk is, érzünk is, tapasztalunk is, mégsem hisszük el. Erről szólnak az evangéliumok: Isten, akit nem láttunk, nem hallottunk, nem éreztünk, egyszer csak látható, tapintható, hallható — és ami a legfontosabb, azonosulható — formában megjelent köztünk. Aztán mégsem hittünk.
Pedig ha hittünk volna, mekkora öröm lett volna az! Ha az első pogány keresztényekkel — a napkeletről érkező, mágusokkal, vagy keresztényiül szólva "bölcsekkel" — együtt leborultunk volna a gyermek Jézus rögtönzött bölcsője mellett, hogy ajándékainkkal visszaadjunk neki csak egy keveset, egy elenyészően parányit abból, amit ő adott nekünk... Mekkora boldogság lett volna, ha láttunk volna és hittünk volna már akkor!
János látott és hitt, és a levelében azt írja:
"Ami kezdettől fogva volt, amit hallottunk, amit szemünkkel láttunk, amit megfigyeltünk, amit kezünkkel is megtapintottunk, azt hirdetjük az élet igéjéről... Ezt azért írjuk meg nektek, hogy örömünk teljes legyen." (János első levele 1:1-5)
Erről sajnos lecsúsztunk, és minden évnek ebben a szakában vágyunk visszatérni ehhez a lehetőséghez — mintha visszahozhatnánk az istállót, a bárányszagú meleget és a jászlat. Ezt már a világ összes betlehemese sem hozhatja vissza, kénytelenek leszünk beérni azzal a boldogsággal, ami a nem látásból, de mégis hívésből származik — és majd abból, amikor újra meglátjuk őt eljönni az ég felhőin. Addig is nosztalgiázzunk kicsit a jászol mellett és higgyünk látatlanul!
