Mond el fiaidnak!
"Ha majd megkérdezik fiaitok apáiktól, hogy miféle kövek ezek, magyarázzátok el fiaitoknak, hogy szárazon kelt át Izráel itt a Jordánon. Mert Istenetek, az ÚR kiszárította a Jordán vizét előttetek, amíg átkeltetek. Így cselekedett Istenetek, az ÚR a Vörös-tengerrel is: kiszárította előttünk, amíg átkeltünk rajta, hogy megtudja a föld minden népe, milyen erős az ÚR keze, és hogy féljétek Isteneteket, az URat mindenkor."
Melyik az a mese, amit a gyermekeink leginkább szeretnek? Sok gyermekes szülő gondolkodik el ezen. Mit meséljek nekik? Mi lesz a legjobb? Keresztényként még az is felmerül, hogy a mesék tartalma, üzenete milyen? Építi-e gyermekünk kicsiny lelkét? Annak idején, amikor a mieink még kicsik voltak, és sokat meséltünk nekik volt egy kedves történetük. Egy kis fekete cicáról szólt, akinek volt három barátja. A történet napi szinten változott és a szerzője, a kitalálója természetesen mama volt, az én drága anyósom. Amikor először hallottam a mesét, nekem furcsa volt. Mama a fotelban ült, közel a gyerekek ágyához. A három lurkó már lepihent, de álmos szemük kinyílt még néha, de csak azért, hogy feltegyenek egy kérdést a cicáról és a barátairól. A történet egyetlen általam ismert mesére sem hasonlított, mégis, valahogy ismerősnek tűnt. Minél tovább hallgattam, annál ismerősebbnek. Amíg egyszer csak meg nem értettem, 'hiszen ez a gyerekeim mai napjáról szól'. Pontosan! A drága mama unokái aznapi eseményeit mesélte el, de úgy, hogy abban fontos szerep jutott a kis fekete cicának is. A gyerekeim az ő szemén keresztül látták saját magukat. Azt, hogy mi történt velük, merre jártak. Minden este, amikor náluk voltunk ezt a mesét kellett elmondani, és ők nagyon boldogok voltak.
Életünk meséje rólunk szól, abban mi vagyunk a főszereplők. A próbákkal mi küzdünk meg, a tapasztalatokat mi szerezzük és tanulunk belőle és a jutalom is a végén a miénk lesz. Érintettek vagyunk. Ezért volt a legkedvesebb mese gyermekeim számára mama meséje.
Isten jól tudta, milyen fontos népe számára mindaz, amit átéltek. A kivonulás eseményei, a pusztai vándorlás, a megáradt Jordánon való átkelés. Csodával határos mind és mindannyiuknak nagyon fontos. De Ő azt akarta, hogy a következő generációnak is az legyen. Hogy ők is átéljék, hogy szüleik tapasztalata az övék is legyen. A történet mesének tűnt, különösen annak tűnik a mai olvasó számára is. De a nép, akik átélték, mindannyian tudták, hogy igaz. Hiszen velük történt, az ő tapasztalatuk volt. A próbákban ők helytálltak, hibáikból ők tanultak és tudták, a jutalom is az övék lesz.
A legjobb mese az, amelyik igaz. Jön az ünnep és sok keresztény emlékszik vissza arra a réges-régi történetre, amit ilyenkor mesélni szoktak még a templomokban is. A kisgyermekről, akinek jövetelét megjövendölte egy csillag. Akit születésekor pásztorok és bölcsek köszöntöttek. Aki királyi ajándékot kapott, szülei mégis életét féltve menekültek saját királyuk elől. De ha csak erre emlékszünk, a történet mese marad, féligazság és nem lesz való. Mi mondjuk tovább! Gyermekeinknek meséljük el saját érintettségünket is, hogy ez a gyermek felnőtt! És mondjuk el azt is, hogyan lett a mi személyes Megváltónk!
