Jézus kérése
„Atyám, akiket nékem adtál, akarom, hogy ahol én vagyok, azok is én velem legyenek; hogy megláthassák az én dicsőségemet, amelyet nékem adtál: mert szerettél engem e világ alapjának felvettetése előtt.”
(János evangéliuma 17. fejezet 24. vers)
Az Olajfák hegyének tövében, az Aranykapuval szemben, a Minden népek temploma szomszédságában ma csupán pár tucat olajfa őrzi a Getsemáne-kertben történtek emlékét. Júdás árulása, Jézus elfogatásának pillanatai és az ezt megelőző közbenjárói könyörgés.
Valahányszor itt járok, a következő érzések törnek fel bennem:
Csodálat – azért, ahogy Krisztus tudva, hogy mi vár rá, hogy megkínozzák és megölik, mégsem menekült el, hanem azt mondta: mindazáltal a te akaratod legyen meg Atyám!
Bűnbánat – azért, mert a tanítványokhoz hasonlóan én is sokszor ugyanúgy alszom, mikor imádkozni kéne; vagdalkozom, ahelyett, hogy Rá hagyatkoznék; elfutok a feladatok elől; letagadom, hogy ismerem, vagy elárulom néhány csillogó ezüstért.
Hála – azért, hogy a bűneim, a tagadásaim, az árulásaim ellenére itt ebben a kertben vért verítékezve értem is könyörgött és a szelíd, szerető szavai most is megtérésre hívnak.
Felismerés – mégpedig az, hogy ezt a kérést; „Atyám, akiket nékem adtál, akarom, hogy ahol én vagyok, azok is én velem legyenek” csak akkor teljesítheti az Atya, ha én is akarom.
Elhatározás – Uram, itt vagyok, mert szeretnék Veled lenni! Látni és érezni akarom a Te szerető ölelésed!
