Az Úr imádsága
„Ti tehát így imádkozzatok: Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a te neved, jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is; mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma, és bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek; és ne vigy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól; mert tied az ország, a hatalom és a dicsőség mindörökké. Ámen.”
Máté evangéliuma 6. fejezet 9-13. versek
Varázslatos szöveg. Gyermekkorom estéi jutnak eszembe, mikor olvasom. Kovács mamám, anyai nagymamám - akit egyébként Erzsébetnek hívtak, de mi hárman az unokái mindig csak Kovács mamának- , szépen összetette a kezemet és kedves szóval tanította nekem ezeket a sorokat. Nem értettem belőle sokat, csak annyit, amit egy hatéves forma kölyök megérthet. De a csendesség, az áhítat, amiről nem tudtam, hogy mély, ünnepélyes tiszteletet jelent, de akkor ott éreztem - teljesen elbűvölt. Tudtam, most az Istenhez beszélünk és ezt nevezik imának. Ahogy ismételtem nagymamám szavait, tudtam, most hall engem ott az égben az az öreg, mégis hatalmas bácsi. Akitől egyébként féltem volna, hisz még saját szavakat sem mondhattam neki, de mamám jelenléte, szeretete teljesen megnyugtatott és elűzte ezt a bizonytalanságot. Ismételni azokat a szavakat, amiket az Isten Fia is mondott az Atyának, amikor ezen a földön járt, nagyon különlegesnek gondoltam. Tudtam, hogy Jézus nagyon jó volt, mégis meghalt a kereszten. Azt is, hogy mindent miattunk tett, bár nem értettem akkor még, miért. De a szavait, amit most nagymamám mondott ki helyette, kimondani olyan érzés volt, mintha egy titok részesévé válnék. Egy bensőséges kapcsolatba kerülhetnék valakivel, aki egyébként nagyon távol van tőlem.
Akkor nem is gondoltam arra gyermekként, milyen jó úton is járok. Ma, bibliaolvasó keresztényként, még jobban látom a Miatyánk (mert csak így hívtuk akkor ezt az imát) igazát. Jézus Urunk szavai most is elbűvölnek, de nem megfoghatatlan misztériumnak érzem már, nem egy olyan cselekedetnek, amit csak a beavatottak gyakorolhatnak, hanem mindennapi ajándéknak az Isten Fiától. Mert mióta Ő így imádkozott az Atyához, azóta számunkra is kinyílt ez a kapu. Mi hívők is be lettünk vonva az Ő közösségükbe, ami immár a miénk is lett. És nem csupán szemlélőként! Jézus a testvéreinek tekint minket, ahogy egykori tanítványait is annak tartotta. A jogokat, lehetőségeket és kötelmeket, amiket nekik adott, most a miénkké tette. Most már mi is lehetünk az Isten gyermekei, lehetünk fiak, szólíthatjuk Őt édesapánknak, mint a Miatyánkban!
Ha lehunyom a szemem, most is hallom mamám hangját, ahogy mondja a sorokat és azt is, ahogyan ismétlem utána. Egy csodás mintát látok, ami segít megtanulni beszélni az Istennel. Valakivel, aki távol volt, de most közel van. Akitől féltem, de most érezhetem szeretetét. Az ima szavai új gondolatokat ihletnek bennem, szavakat adnak a számba, amik a sajátommá lettek, és bizalmat csöpögtetnek a szívembe. Így tudom, hogy meghallgatásra találnak. Nem csupán az imádkozás élményéből, hanem abból is, ami utána következik. A megtapasztalásból.
Ma is százak, ezrek, sőt keresztények milliói imádkozzák ezt az imádságot és ez szép. De minden keresztény saját imádsága is ezekből a szavakból fakad, belőle merít erőt és bátorságot. Mert a mi drága Barátunk, Megváltónk, Krisztus Jézusunk kezdte akkor ott, ekképpen: "Ti tehát ÍGY imádkozzatok..."
