Az én Atyám a ti Atyátok
„Jézus nevén szólította: Mária! Az megfordult, és így szólt hozzá héberül: Rabbuni! – ami azt jelenti: Mester. Jézus ezt mondta neki: Ne érints engem, mert még nem mentem fel az Atyához, hanem menj az én testvéreimhez, és mondd meg nekik: Felmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, az én Istenemhez és a ti Istenetekhez. Elment a magdalai Mária, és hírül adta a tanítványoknak, hogy látta az Urat, és hogy ezeket mondta neki.”
Életem
legszörnyűbb sabbathján voltam túl. Akit mindennél jobban szerettem, akibe
minden reményemet vetettem, aki kiemelt engem a biztos pusztulásból, aki
értéket látott bennem, nem pedig egy olyan nőt, akit csak használnak a férfiak,
halott volt. Elítélték és megölték, mint egy utolsó bűnözőt, én pedig
tehetetlenül néztem végig a haláltusáját.
Pedig biztos
voltam benne, hogy Ő az, akit vártuk, Ő a Messiás, a Királyunk, a Szabadítónk.
Engem megszabadított, nem is egyszer, hát vakok az emberek? Miért kellett ennek
így történnie?
Összetörve
mentem ki vasárnap reggel a sírkertbe, de ott egy csapásra minden még
rosszabbra fordult. Nem volt elég nagycsütörtök árulása, nagypéntek tragédiája,
nagyszombat néma fájdalma és kilátástalansága, a sír szájánál lévő irdatlan
nagy követ valaki elhengerítette, Jézus teste pedig nem volt sehol. Ellopták.
Utolsó erőmmel elfutottam Péterhez és Jánoshoz, és elmondtam nekik, amit láttam.
Péteren látszott, hogy napok óta egy szemhunyásnyit sem aludt. Az ő terhe még
az enyémnél is sokkal nehezebb volt. De amint meghallotta, hogy Jézus teste
nincs a sírban, már rohant is a kert felé Jánossal együtt.
Én nem bírtam
futni, de a szívem csak hajtott vissza. Vissza kellett mennem, ki
kellett derítenem, mi lett a Mesterrel, ki vitte el, hova tette. Majd én
elhozom, és eltemetem. Méltón. És gyászolom, amíg élek.
Ezek a
gondolatok jártak a fejemben, és nem bírtam túllátni rajtuk. A sírban lévő két
angyal nem tudott áttörni a bennem lévő fájdalmon, és képtelen voltam felfedezni
abban az idegenben az Emberfiát. Azt hittem, a kertész az, és már készültem az
alkudozásra, amikor meghallottam a nevemet úgy, ahogy csak Ő tudta kimondani: Mária!
Olyan erővel
és szeretettel hangzott, mint Isten teremtő szava, mely életre hívott minden
létezőt, mely otthont formált a káoszból és ürességből, ami elindította az
embert, hogy uralkodjon a föld kerekén. Ez a hang, az Ő hangja, most néven
szólított engem, éreztem, ahogy szívemben újra helyreáll az élet, egy jobb
élet, amit Ő formált újjá. És feltört belőlem egy másfajta zokogás. Ezek a
könnyek már nem voltak keserűek, már nem hullottak céljavesztetten a porba,
hanem levegőt hoztak a lelkembe, ismét élő reményt.
„menj az én
testvéreimhez, és mondd meg nekik: Felmegyek az én Atyámhoz, és a ti
Atyátokhoz, az én Istenemhez, és a ti Istenetekhez.” Jézus beszélt hozzám, és
én éreztem, ahogy új erő árad szét testem minden zegzugában. Nem érintett meg,
de miatta álltam talpra, miatta mozdultak a lábaim, miatta indultam ismét útnak.
Már szaladtam, már rohantam úgy, mint eddig még soha. Egy új élet lüktetett
bennem, új remény, új üzenet, amit át kellett adnom a testvéreinek, és át kell
ma adnom neked is.
Isten a mi
Istenünk, az Atya a mi Atyánk! Mert Krisztus él! Feltámadt. Higgy nekem, én
találkoztam Vele a kertben.
