A legnagyobb
„Versengés is támadt közöttük, hogy melyikük a legnagyobb. Ő így felelt nekik: A királyok uralkodnak népeiken, és akik hatalmuk alá hajtják őket, jótevőknek hívatják magukat. Ti azonban ne így cselekedjetek, hanem aki a legnagyobb közöttetek, olyan legyen, mint a legkisebb, és aki vezet, olyan legyen, mint aki szolgál. Mert ki a nagyobb? Az, aki asztalnál ül, vagy aki szolgál? Ugye az, aki asztalnál ül? Én pedig olyan vagyok közöttetek, mint aki szolgál. Ti vagytok azok, akik megmaradtatok velem kísértéseimben, és én örökségül adom nektek az országot, ahogyan az én Atyám is nekem adta azt; hogy egyetek és igyatok az én asztalomnál az én országomban, és trónszékekbe ülve ítéljétek Izráel tizenkét törzsét.”
Jóval később jöttem rá, mi is történt ott valójában.
Együtt voltunk, megünnepeltük a páskát. Elmondtuk a
kivonulás történetét, bár Ő nem mindent úgy tett, ahogy azt előírták, de nála
ezt már megszoktuk. Igaz, amikor meg akarta mosni a lábamat, egy kicsit kiakadtam,
de kedves szavai visszazökkentettek az ünnep mámorába.
Ropogott fogunk alatt a kovásztalan kenyér, a bor vörösen
csillogott a poharainkban, a bárányt pedig most sikerült kimondottan ízletesre
sütnünk. Minden tökéletes volt. Majdnem minden. Először úgy tűnt számomra, mint
aki egy nagy megmérettetés előtt fogadalmat tesz. Azt mondta, hogy Ő nem eszik és
iszik többet a páskavacsorából, amíg el nem jön Isten országa. Hát persze! Eljött
az idő, fel kell végre lépnie, mint Messiás, erre várunk évszázadok óta. De az
arcán más érzelmek bolyongtak, nem a győztes csatába induló hadvezéré.
Aztán arról beszélt, hogy egyikünk elárulja őt… Ez a mondata
szikraként lobbantott lángra minket. Vitatkozni kezdtünk egymás között,
fogadkoztunk, hogy „én nem!”, de a másikban már ott láttuk az ellenséget. Aztán
a fogadkozásokból versengés lett, magunkat fényeztük, hogy ki a fontosabb, a
jobb tanítvány közöttünk, és hogyan lesz a rangsor, amikor végre fellép Jézus,
mint Messiás, és kizavarja innen a rómaiakat.
Nem voltunk, nem voltam képes meglátni, hogy egészen másról
van szó. Mintha a Mester szavai egy kemény páncélról pattantak volna vissza,
amikor hozzám beszélt. Arról a páncélról, amit én építettem és én húztam magamra.
A becsvágyamból, kisebbségi érzésemből, nagyratörő álmaimból, a majd én
megmutatom az egész világnak, hogy vagyok valaki érzésemből és az atyák várakozásaiból
kovácsoltam éveken, évtizedeken keresztül, hogy többé senki se ejthessen sebet
a lelkemen, hogy senki se lássa, ki vagyok valójában. De Ő aznap éjjel végül
utat talált rajta keresztül. Fájdalmasat.
És most már tudom, abba az országba, amiről beszélt, nem a
dicsőségen, hanem a halálon keresztül vezet az út, az Ő halálán keresztül. Most
már értem, Ő volt a Bárány, és Bárány anélkül nem lehetett, hogy ne adta volna
értünk az életét. Keresztrefeszített kezei szélesre tárták előttünk a kaput.
Annak az országnak kapuját, ahol az a legnagyobb, aki
szolgál.
