Isten harmatja


„De a te halottaid életre kelnek, föltámadnak a holttesteik! Ébredjetek, és ujjongjatok, kik a porban laktok! Mert harmatod a világosság harmata, és a föld visszaadja az árnyakat.”

Ézsaiás próféta könyve 26:19

Hiányoznak. Nincs olyan nap, hogy valamiért ne jutnának az eszembe. Megélek az enyéimmel valami egyszerű, mindennapi családi-csodát, amit szeretnék megosztani velük, és fáj, hogy ez lehetetlen. Teszek egy apró mozdulatot, és bevillan, honnan, kitől is van ez. Mondok valamit, amit pedig megfogadtam, hogy én soha nem mondok majd az utódaim nevelésekor, és ott cseng a fülemben, ahogy ezt anno tőlük hallottam. Hibázok, ahogy ők is hibáztak, és ott van bennem az állandó, égető vágy, ahogy bennük is ott volt, hogy jobban csináljam.

Aztán van úgy, hogy szavakat ölt ez a hiány, és mesélek róluk, hogy legalább a történetekben tovább élhessenek, hogy megismerhessék a gyermekeim azt, akit keveset, és azt, akit egyáltalán nem láthattak. Felelevenítjük együtt az utolsó boldog találkozást, amikor még hittük, hogy van tovább.

Ahogy elolvastam a fenti igét, nehezen jöttek a gondolatok, inkább szavakba alig önthető érzések vettek körül, és egy meleg, megértő, szerető ölelés. Isten érintése, amivel mintha azt mondta volna:

„Tudom, mit érzel, nekem is hiányoznak. Hiányoznak azok a hajnali beszélgetések édesapáddal, amikor Igém fölé hajolva egyszerűen csak hallgatott engem, és én szólhattam hozzá. Hiányzik az igyekezete, a törekvése, mert jobb szeretett volna lenni, igazán. Hiányzik édesanyád féltő, gondoskodó szeretete, amivel a családja felé fordult, és hiányzik az a hit, amivel napról napra jobban kapaszkodott belém a tagadástól az értetlenségen át a megbékélésig. Hiányzik, hogy most nem láthatom őket, de tudom, hogy egy nap újból életet adhatok nekik, és ott folytathatjuk, ahol abbahagytuk.”

Talán te is megélted a vesztesédet, Kedves Olvasó. Hát engedd, hogy Isten átöleljen ezzel az igével ma reggel! Mellette bátran megélheted a fájdalmadat, a hiányt, az égető űrt, Ő tudja, hogy jogosak, valósak ezek az érzések, és nem siettet, hanem a saját tempódban vezet a gyász útján. Ölelésében a szerető megértés mellett ott dobog a remény is, hogy lesz, hogy biztos a feltámadás. Elhozza azt a napot, amikor „a föld visszaadja az árnyakat”, mert Isten harmatja új életre hívja őket.

Ő feltámaszt és újjáteremt egy örök, tökéletes létre, ahol nem lesz betegség, fájdalom és búcsúzás. Hát várjuk együtt ezt a napot, ma pedig adjon neked hitet, reményt ez az ige, mert van még tovább!