Hittel
„Őt szeretitek, pedig nem láttátok, őbenne hisztek, bár most
sem látjátok, és kimondhatatlan, dicsőült örömmel örvendeztek, mert elértétek
hitetek célját, lelketek üdvösségét.”
Amikor a reménység válságáról – magyarul csalódottságról,
kiábrándultságról van szó – eszembe jut az emmausi tanítványok története (Lukács 24:13-35). Jézus keresztre
feszítése összetörte álmaikat, és szomorúan mondják a melléjük szegődő Jézusnak:
„Pedig
mi abban reménykedtünk, hogy ő fogja megváltani Izráelt.” Valójában megváltotta, csak nem úgy, ahogyan szerették volna...
Mennyire jellemző ez a „pedig, én azt hittem” gondolkodás
ránk is? Sokan azért csalódnak Istenben, mert olyat várnak tőle, amit meg sem
ígért, illetve saját kicsinyes reménykedésünk valóra váltóját látjuk meg benne.
Van egy tervem, egy elképzelésem a dolgok alakulásáról, és megkérem Istent,
hogy váltsa valóra ezeket. Isten persze nagyon szeret, és kegyelmes hozzánk,
de nem egy szellem a lámpásból, akit előhívatok kedvem szerint, hogy teljesítse
kívánságaimat.
Péter levelében azért örül a gyülekezet reménységének, mert
abban bíznak, ami a legfontosabb: Jézus megváltói munkájában. A Jézusba vetett
hit örömet szül, mert ha visszatekintünk Jézus halálra és feltámadására, megvan
a reménységünk szilárd alapja. Ha pedig előre nézünk, az eljövendő
szabadításra, akkor tudhatjuk, hogy a számunkra félretett jutalom, garantáltan
ránk vár.
A hit tehát nem az, hogy bízok a vágyaim, kéréseim valóra
válásában, hanem Jézusban hiszek, aki a legfőbb jót, a bűntől és haláltól való
szabadulást adja nekem. Ezért is írja Péter, hogy „hitetek Istenbe vetett
reménység is legyen” (1Pét 1:21). Ha benne bízok, nem családok, mert nem az
elvárásaimból indulok ki, hanem Isten szeretetéből és megváltó hatalmából. Legyen
övé mindezért a dicsőség!
