A megvallott bűnt megbocsátja az Úr
„Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz, hogy megbocsássa bűneinket és megtisztítson minket minden hamisságtól.”
(János első levele 1. fejezet 9. vers)
Egy király, aki köztudottan híres volt igazságérzetéről, miután egy istentiszteleten Isten irgalmáról hallott, odament a szolgálat végén a paphoz és megkérdezte:
- Te azt mondod, hogy aki száz éven keresztül mindenféle lehetséges rosszat elkövet, de a halála előtt megvallja Istennek, és bocsánatot kér, az a mennyországba kerülhet. Viszont, ha valaki csak egyetlen egy bűnt követ el, de azt nem bánja meg, akkor elkárhozik. Ez nem igazságos. Száz bűn könnyebb, mint egy?
A pap a kérdésre kérdéssel válaszolt:
- Ha fogom ezt a nagy követ és a víz felszínére helyezem, elmerül, vagy lebegni fog?
- Elmerül – válaszolta a király.
- És ha fogok száz követ és egy csónakba teszem őket, a csónakot pedig vízre bocsátom, le fognak süllyedni, vagy lebegni fognak?
- Lebegni fognak.
- Akkor száz kő és egy csónak könnyebb, mint egy kő?
A király nem tudta, mit válaszoljon, az öreg pap pedig így folytatta:
- Így van ez az emberekkel is. Bármennyi bűn is terheli vállukat, ha Istenre támaszkodnak, ha ’Rá’, ha ’Belé’ helyezik hibáikat, örökké élni fognak. Az pedig, aki csak egyszer vétkezik ugyan, de nem kéri Isten irgalmát örökre elvész.
Milyen egyszerű dolog! Csak el kell mondanom a bűnt Istennek! De nem, nem a bűn közléséről, beszél János apostol, hanem annak megvallásáról. A megvallás; elismerés, megbánás és annak kifejezése, hogy másként akarok ezután élni.
Mikor erről van szó, mindig eszembe jut Péter, aki felismerve a csodálatos halfogás után hitetlenségét és vonakodását: „Jézusnak lábai elé esék, mondván: Eredj el én tőlem, mert én bűnös ember vagyok, Uram!” (Luk.5:8)
Ám Jézus nem fordított neki hátat, hanem pont ez a felismerés tette alkalmassá az ’emberhalászatra’. Vagyis egy igaz keresztény érzékennyé kell, hogy váljon a bűnre.
Hadd kérdezzem meg, te mikor sírtál utoljára bűnöd miatt?
