A rettegés oka
"Az Úrhoz folyamodtam, és ő meghallgatott,
megmentett mindattól, amitől rettegtem. "
Zsoltárok 34,5
„Celeb vagyok, ments ki innen”; „xxl”; "A rettegés foka”; és még sorolhatnám a költségesebbnél költségesebb népbutító „valóságshow”-kat a televíziók műsorán. Mintha nem lenne elég szörnyűség a valódi életben. Vagy talán szükségünk van egy „jó” kis adrenalinfröccsre elalvás előtt, mert az imádság lehetősége már nem hoz tűzbe?
Dávid kora óta nagyon sokat változott a világ. Ma már a rettegett oroszlánokat is (akkor is az állatok fejedelme lehetett a tizenegyedik vers szerint) be tudjuk zárni egy áttörhetetlen üvegfal mögé, de az sem jelent különösebb izgalmat, ha élőben nézhetjük végig, hogyan verik szét állami ünnepeinken Budapest utcáit. Egy valami biztosan nem változott. Vagyis egy Valaki. Az a Valaki, aki pontosan tudja, félelemben, kéztördelve lehetetlen boldog, kiegyensúlyozott életet élni.
Dávid, aki a zsoltár megírásakor még távol van a királyi tróntól sok mindent megélt már. Tudta, mit jelent vadállatok, gerillák támadásától félve elaludni, ismerte a holnapi kenyér bizonytalanságának erőtlenítő érzését, a jövőtlenség rémét. Ebben a kontextusban hangzik el a nagyszerű mondat: „Az Úrhoz folyamodtam, és ő meghallgatott, megmentett mindattól, amitől rettegtem.”
Gyerekkoromban volt egy veszedelmes kutyánk, Hektor. Mindenki félt tőle, még én is, pedig sokszor vittem neki a napi betevőjét. Egyszer aztán úgy alakult, hogy oltásra kellett vinni. Elképzelhetetlennek tűnt számomra, hogy ép bőrrel megúszom az eseményt. Az még talán csak-csak, hogy elvezetem az orvos színe elé, de, hogy még meg is szúrják? És akkor még nem is beszéltem a sereg kutyáról, amelyek szintén a jó kis injekcióra várnak majd csaholva… Brrrrr… Elképzelhetik/elképzelhetitek, milyen pánik uralkodott el rajtam. Szinte remegtem a gondolattól. Majd belső késztetést éreztem, hogy vegyem elő a gyülekezeti énekes könyvet és kezdjem el énekelgetni a kedvenc énekeimet. Egyiket a másik után lappoztam fel, s ahogy gondolataim Istenre terelődtek, úgy engedett a fojtó szorítás a torkomban. Sokszor ma is felidéződik bennem az érzés, hogyan váltam kis nyusziból Góliátot verő Dáviddá az alatt a tíz, húsz perc alatt.
Ennek a zsoltárnak éppen Dávid az írója. És milyen érdekes neki is ugyan az volt a gyógyszer a félelmére, mint nekem sok ezer évvel később. Érdemes vetni egy pillantást a menekülés alatt álló Dávid tapasztalataira. Az ötödiket megelőző versekben egy sor, Istent dicsőítő kifejezést olvashatunk. Mind, mind egy reszkető ember őszinte kitárulkozása Az előtt, Aki valódi megoldást képes adni. „Áldom az Urat; az Úrral dicsekszik lelkem; magasztaljuk az Urat…”- hangzik Dávid dicsérete, mikor még a szorítás közepette van, mikor még nem történt meg a szabadítás.
A keresztény ember nem azért nem fél, mert nincs oka a rettegésre, hanem azért, mert van vele Valaki, aki ura a körülményeknek is. Ahogyan velem is ott volt gyerekkoromban, és Hektor senkit sem harapott meg. Dicsőség Neki érte!
Ez az Isten ma is útitársul akar szegődni mellénk! Valami azt súgja, nincs okunk a félelemre. Nem igaz?
Dávid kora óta nagyon sokat változott a világ. Ma már a rettegett oroszlánokat is (akkor is az állatok fejedelme lehetett a tizenegyedik vers szerint) be tudjuk zárni egy áttörhetetlen üvegfal mögé, de az sem jelent különösebb izgalmat, ha élőben nézhetjük végig, hogyan verik szét állami ünnepeinken Budapest utcáit. Egy valami biztosan nem változott. Vagyis egy Valaki. Az a Valaki, aki pontosan tudja, félelemben, kéztördelve lehetetlen boldog, kiegyensúlyozott életet élni.
Dávid, aki a zsoltár megírásakor még távol van a királyi tróntól sok mindent megélt már. Tudta, mit jelent vadállatok, gerillák támadásától félve elaludni, ismerte a holnapi kenyér bizonytalanságának erőtlenítő érzését, a jövőtlenség rémét. Ebben a kontextusban hangzik el a nagyszerű mondat: „Az Úrhoz folyamodtam, és ő meghallgatott, megmentett mindattól, amitől rettegtem.”
Gyerekkoromban volt egy veszedelmes kutyánk, Hektor. Mindenki félt tőle, még én is, pedig sokszor vittem neki a napi betevőjét. Egyszer aztán úgy alakult, hogy oltásra kellett vinni. Elképzelhetetlennek tűnt számomra, hogy ép bőrrel megúszom az eseményt. Az még talán csak-csak, hogy elvezetem az orvos színe elé, de, hogy még meg is szúrják? És akkor még nem is beszéltem a sereg kutyáról, amelyek szintén a jó kis injekcióra várnak majd csaholva… Brrrrr… Elképzelhetik/elképzelhetitek, milyen pánik uralkodott el rajtam. Szinte remegtem a gondolattól. Majd belső késztetést éreztem, hogy vegyem elő a gyülekezeti énekes könyvet és kezdjem el énekelgetni a kedvenc énekeimet. Egyiket a másik után lappoztam fel, s ahogy gondolataim Istenre terelődtek, úgy engedett a fojtó szorítás a torkomban. Sokszor ma is felidéződik bennem az érzés, hogyan váltam kis nyusziból Góliátot verő Dáviddá az alatt a tíz, húsz perc alatt.
Ennek a zsoltárnak éppen Dávid az írója. És milyen érdekes neki is ugyan az volt a gyógyszer a félelmére, mint nekem sok ezer évvel később. Érdemes vetni egy pillantást a menekülés alatt álló Dávid tapasztalataira. Az ötödiket megelőző versekben egy sor, Istent dicsőítő kifejezést olvashatunk. Mind, mind egy reszkető ember őszinte kitárulkozása Az előtt, Aki valódi megoldást képes adni. „Áldom az Urat; az Úrral dicsekszik lelkem; magasztaljuk az Urat…”- hangzik Dávid dicsérete, mikor még a szorítás közepette van, mikor még nem történt meg a szabadítás.
A keresztény ember nem azért nem fél, mert nincs oka a rettegésre, hanem azért, mert van vele Valaki, aki ura a körülményeknek is. Ahogyan velem is ott volt gyerekkoromban, és Hektor senkit sem harapott meg. Dicsőség Neki érte!
Ez az Isten ma is útitársul akar szegődni mellénk! Valami azt súgja, nincs okunk a félelemre. Nem igaz?
