Hit, ami túlmegy minden határon
Hit nélkül pedig senki sem lehet kedves Isten előtt, mert
aki az Istenhez járul, annak hinnie kell, hogy ő van, és megjutalmazza azokat,
akik őt keresik.
Egy mondat ugrott be a gyerekkoromból, amit rendszeresen
megkaptunk az iskolában. Valamit nem készítettünk el, mert az hittük, hogy azt
nem kell, akkor erre a tanárok részéről rendszeresen ez volt a válasz: „Hinni a
templomban kell.”
És mi történik akkor, ha épp most jöttél ki a templomból?
Ha van időd, olvasd el ma az egész 11. fejezetet, ne csak
ezt a fenti verset. Kiderül belőle, hogy a hit nem pusztán egy rituális,
istentiszteleti alkalomhoz köthető érzés, gondolat, esetleg viselkedésmód,
hanem ennél sokkal több. Ez az Istennel való kapcsolat esszenciája, a Mindenható
ajándéka. Ez az, ami értelmet adhat a mókuskeréknyi hétköznapoknak, és ez az,
ami bearanyozhatja a hétfő reggeleket. A hit egy életforma.
Ez a hit, amiről a levél írója beszél, nem egy vak,
gondolkodásmentes ragaszkodás, hanem egy élő, folyamatosan kérdező, kutató,
néha értő és néha nem értő bizalom. Ez a hit egy személyre, nem pedig a várt
válaszokra épül. Ez a hit mer vitába szállni, meri azt mondani Istennek, hogy „Távol
legyen tőled”! Ebbe a hitbe nem fér bele, hogy valami is tabu téma legyen, és
nem ijed meg a véleménykülönbségektől, a sokszínűségtől.
Ez a hit a szerető, önmagát értünk feláldozó Istenbe
kapaszkodik, aki vágyik a társaságunkra, aki értünk lett emberré, aki értünk
tapasztalta meg saját bőrén népétől a hitetlenséget, a félreértést és az
arrogáns magabiztosságot.
Ez a hit látta a feltámadt Krisztust, és hirdette akkor is,
hogy él, amikor mindenki bolondnak nézte. Ez a hit elfogadta, hogy Isten
országa mindenkié, hogy nincs különbség Isten előtt ember és ember között, mert
mindannyian, kivétel nélkül az Ő gyermekei vagyunk. Ez a hit igent mond a Jézus
által felkínált kegyelemre, és tudja, sosem lesz képes önmagát megváltani.
Ez a hit él, kérdez, gondolkodik, cselekszik, és várja a
nagy találkozást.
