Jótestvérek
Amikor a bátyám egyetemista volt, és hazalátogatott
hétvégére, péntek esténként leültünk valamelyikőnk szobájában, és hajnalokba
menően osztottuk meg a másikkal az örömünket, a vívódásainkat, azt, hogy ki
tetszik, vagy épp mi történik a környezetünkben és a nagyvilágban. A szüleink,
főleg anyukánk ezt nem igazán tudta hova tenni. Nem értette, miről tudunk mi
ennyit beszélgetni, miért olyan fontos nekünk ez a péntek esti kapcsolódás, és miért
marad ő ki ebből? Egykék voltak mindketten apánkkal, és nem értették ezt a véd-
és dacszövetséget, hiszen sosem tapasztalták az életük során.
Amióta nem csak egy gyermek anyukája vagyok, egy kicsit más
szemmel nézem az „értetlenségüket”, és a fejemet fogom, hogy hogyan élték túl
ők a gyerekkorunkat, amikor nem épp a testvéri szeretet és szövetség nyilvánult
meg közöttünk? Mit érezhettek, mi tartotta bennük a lelket, és hogyan tudtak
reménykedni abban, hogy egyszer majd ez a dinamika meg fog változni?
És mit érezhet Isten, amikor a gyermekei bántják egymást?
Amikor azok a számára egyen egyenként felfoghatatlanul fontos, egyedi és
megismételhetetlen kincsek egymás torkának esnek szavakkal vagy tettlegesen?
Amikor azok, akikért a vérével és életével fizetett, harcolnak egymás ellen? Amikor
még mindig az a legfontosabb kérdés, hogy ki a nagyobb?
Gyereknap reggelén mutasson nekünk célt és irányt ez a fenti
ige! Hisz mi mindannyian testvérek vagyunk, jöjjünk bárhonnan, legyen bármilyen
a bőrünk színe, hordozzunk bármilyen tulajdonságokat és identitást, szimpatizáljunk
bármilyen párttal, legyünk a konzervatívtól a liberálisig terjedő skálán akárhol.
Mindannyian egy Atyához és egy Megváltóhoz tartozunk. Mindannyiunkban ugyanaz a
Szentlélek dolgozik, indít a jóra, vonz közelebb Istenhez. Hát szeressük végre
egymást, mert összetartozunk!
