A nagy találkozás
Javíthatatlanul
szentimentális vagyok. Nem is tudom, hogy kitől örököltem…talán nagymamámtól. Fontos
számomra a családom, azok az értékek, amelyeket nem lehet pénzen megvásárolni,
csak megélni és átélni. Fontosak a nagyszülői tanítások, amelyeket már hosszú
évek óta csak a szívemben őrzők. Mert ők már elmúltak…
Na, nem
szeretnék lelombozó lenni, mert ez bármennyire is szomorú történetnek indul, örömteli
vége lesz. A történet Jairusról és az ő lányáról szól, aki nagyon súlyos
állapotban volt. A történet szerint Jairus házától emberek érkeznek, akik
közlik vele, hogy a lánya meghalt, nincs mit tenni. Ezt Jézus is meghallja és néhány
tanítvánnyal együtt Jairus házához megy. Amikor oda ér nagy zűrzavart
tapasztal, majd bemegy a szobába az édesapával, az édesanyával és akik velük
voltak, kézen fogja a kislányt és felébreszti. El tudom képzelni, hogy milyen csodálkozás
történhetett. Valaki, aki már nem lélegzett, nem dobogott a szíve, egyszer csak
felébred. Visszaköltözik az élet a testébe. Mert Jézus közelében bármi
megtörténhet.
Kicsit mi
is így vagyunk. Lehet, hogy mi nem éljük át a halálból való feltámadás csodáját
(még), de át éljük azt az erőt, amivel Jézus felruház bennünket minden nap. Mi
is tehetünk jót az embertársainkért, adhatunk az időnkből, az energiánkból, a
szeretetünkből másoknak és rajtunk keresztül Jézus más emberek éltében is tud
csodát tenni.
Én epekedve várom a
nagy találkozást azokkal a szeretteimmel, akik már nincsenek velem. Minden nap
gondolok rájuk és talán csak érzékenység, de a gondolataimban mindig ott vannak
az emlékek, amelyek ma is erőt adnak a várakozáshoz. A mi történetünk is happy
end lesz, mert várjuk a feltámadást, de addig is, ahogy a költő fogalmaz: „nem
múlnak el ők, kik szívünkben élnek, hiába szállnak árnyak, álmok, évek”.
Áldott
napot!
