Karnyújtásnyira
Emlékszel még gyerekként milyen volt elveszve egy boltban? Emlékszel milyen kétségbeejtő volt az érzés, amikor észrevetted hogy a szüleid elmentek (lehet, hogy csak 2 méterre tőled, de nem vetted észre őket)?
Bár nem emlékszem, hogy bárhol elvesztettek volna szüleim, vagy esetleg nem találtuk volna egymást, de emlékszem, amikor eltévedtem külföldön egy olyan városban, amit abszolút nem ismertem. Nem értettem mit mondanak az emberek (ők sem engem), nem volt mellettem senki aki tudott volna segíteni. Már nem voltam kicsi, de azért így is megrémültem, és a szívem a torkomban dobogott. Az a kis szikra, hogy megláttam egy ismerőst borzasztó nyugalommal töltött meg.
Mondanám, hogy Isten nem hagy el, de ezt sokszor mondjuk, és szinte már közhely lett belőle. Mondok jobbat. Még ha te akarod Őt elhagyni, akkor sem tágít mellőled. Mint az idegesítő barát, akit ha mérgedben elküldesz, akkor is csak karnyújtásnyira megy. Mint egy szülő, aki ha átkozza is a gyermeke, ha rúgja, ha karmolja, akkor is öleli őt, mert szereti mindentől függetlenül.
Isten nem távolodik el tőled akkor sem, ha te épp az ellenkező irányba rohansz, és próbálsz menekülni tőle. Mindig ott van, mert megígérte, hogy melletted lesz. Nem érdeklik a hibáid, nem érdeklik a kifogásaid.
Isten veled van, mert szeret. Ezen nem tudsz változtatni akkor sem ha akarsz.
