Mint a villámlás
Gyerekkorom legszebb emlékei közé tartoznak a sötét, viharos esték. A fekete felhők közeledtével a házban az összes berendezést kihúztuk a konnektorból, a lámpákat lekapcsoltuk – ha még nem ment el az áram önmagától – és befeküdtünk a szüleink, vagy nagymamánk mellé az ágyba, orrunkig húztuk a paplant és onnan lestünk a feketeségbe. Emlékszem, hogy nagymama ilyenkor minden egyes alkalommal elmondta a jól ismert népi módszert, amivel meg lehet győződni róla, hogy a vihar távolodik, vagy közeledik-e. “Kezdj el számolni a villámlástól, és számolj addig, amíg meg nem hallod a dörgést. Minél hosszabb idő telik el a villámlás és a dörgés között, annál messzebb van a vihar.”
Ez egyszerű fizika. A fény gyorsabb, mint a hang, és messzebbre is jut el. Ha elég jó helyen van az ember, akkor sok tíz, akár száz kilométer távolságban becsapó villámokat is láthatunk szabad szemmel. Még ha a hang nem is jut el hozzánk olyan távolból, a fénycsóva félreérthetetlenül mutatja, hogy a távolban bizony vihar van.
Jézus ezzel a képpel szemlélteti az eljövetelének eseményét. A mai igénket megelőző részben is arra figyelmezteti a tanítványait, hogy ne higgyék el, ha valaki azzal jön hozzájuk, hogy a Mester megjelent valahol, vagy hogy már eljött, csak túl messze ahhoz, hogy tudjanak róla. Ahogy a villámot se lehet elrejteni, Jézus visszajövetele is egyértelmű lesz. Vagy igen, vagy nem – ebben a kérdésben nincs talán.
Ez persze már nem egyszerű fizika. Nem tudjuk, hogyan lehetséges, hogy a (kis túlzással) gömb alakú földön mindenki egyszerre tapasztalja Jézus Krisztus eljövetelét, de talán nem is ez a lényeg. Jézus nem azt akarja itt a szívünkre helyezni, hogy “hogyan”, hanem hogy “hogyan nem” történik mindez. Mert amikor Jézus visszajövetele valóság lesz, akkor arról azonnal tudni fogunk, nem marad le úgy, mint a villám fényétől a hangja.
