A kibékülés öröme
Kire érvényes az, amit Dávid ezekben a mondatokban írt?
Valószínűleg magunktól is tudjuk, de a zsoltár folytatásából egyértelmű: arra,
aki érzi bűnei terhét és megvallja azokat, kérve Isten bocsánatát. Miért fontos
ezt tenni?
Bizonyára mind voltunk már olyan helyzetben, hogy
akarva-akaratlanul megbántottunk valakit, vagy rosszat tettünk neki. Ez az eset
mindenképpen piszkálta a lelkiismeretünket, de ha olyan valaki ellen tettünk
valami rosszat, akit szerettünk, akkor különösen bántott, nem? Azon törtük a
fejünket, hogy hogyan hozhatnánk helyre. Mert terhelte a kapcsolatunkat, mert
nyomasztott minket. Ki akartunk békülni vele.
Ha Istent szeretjük, akkor az is rosszul esik, az is bánt
minket, amit vele szemben követünk el, még akkor is, ha tudjuk, hogy minden
rossz ellenére szeret, és mindig kész megbocsátani, ha őszintén szeretnénk.
Gyakran megtörténik, hogy amíg nem rendezzük valakivel a
konfliktusunkat, addig kerüljük. Istennel is hajlamosak vagyunk így viselkedni.
Ezt tette Ádám és Éva, és ezt tesszük mi is. De azok, akiket szeretünk,
hiányoznak nekünk, amikor kerüljük őket. Ez belülről arra indít minket, hogy
rendezzük a kapcsolatot.
És milyen jó, amikor végre megtesszük a lépést: félretéve a
szégyent, amit az elkövetett rossz miatt érzünk, odamegyünk hozzá, vagy
megírjuk, vagy felhívjuk és elmondjuk, hogy rosszat tettünk, és kérjük, hogy
bocsásson meg! Ha a másik fél megbocsát, akkor ezt a beismerést és
bocsánatkérést a megbékélés, kibékülés öröme kíséri. És ezekben a helyzetekben ez többet
ér mindennél. Ugye tapasztaltuk már?
Te hogy vagy most Istennel? Élvezed a megbékéltség örömét?
