Vendégszeretet
A sátor bejáratánál üldögélve, a nap legmelegebb szakában Ábrahámnak egyetlen porcikája se kívánta, hogy messze földről érkező vándorok estig nála múlassák az időt. Legszívesebben elfeküdt volna a napfényben – a gazdaság működik, a szolgák végzik a dolgukat. Nincs mit tenni, csak élvezni az Isten adta áldásokat. “Mindenki a saját szerencséjének a kovácsa” gondolhatta éppen, amikor az említett, messziről jött vándorok megálltak a sátra előtt. (Mózes első könyve 18. fejezet)
Valamivel később Lót Sodoma belvárosában éppen a napi bevételt számolgatta. Néha azért még eszébe jutott, hogy ő is csak jövevény, nem itt született, nem is ehhez a nemzethez tartozik, de olyan rég óta itt lakik, hogy a helyiek nagyvonalúan eltekintenek már ettől az apróságtól. És milyen jó, hogy eltekintenek tőle! Látta már, hogy mihez kezdenek azokkal, akik eltévedtek az úton, és véletlenül, vagy éppen szánt szándékkal – de tudatlan és vakmerő módon – vonultak át portékával megrakott karavánjuk élén, vagy éppen kenyeret kéregetve a város utcáin. (Mózes első könyve 19. fejezet)
Nehéz butább kérdést találni, mint amivel a tanítványok Jézust keresték meg egy napon: “Ki a legnagyobb a mennyek országában?” Vajon ki, ha nem az Isten? Itt a válasz mindenre, Jézus azonban valami fontosabbra tereli a szót: aki befogad egy gyermeket, az őt magát fogadja be. Őt pedig ki ne fogadná be, nem igaz? Meg is etetnénk, ruhát adnánk neki. Fel is nevelnénk, ha arra volna szükség! Ki ne volna vendégszeretettel az Isten fia iránt? (Máté evangéliuma 18:1-6)
Hát az, aki elküldi a vándort, megalázza a nincstelent és semmibe veszi a gyermeket. Pedig lehet, hogy angyalok voltak! Vagy maga az Isten!
