A tökfőzelék és a szeretet
Egy
életkép, mely mélyen belém égett: Feleségem két életmentő műtét után ott fekszik
a kórházi ágyon, alul-felül csövek lógnak ki belőle, melyektől beszélnie is fáj,
csak pislogással és halk nyöszörgéssel kommunikál. Végtelennek tűnő két hét
telik el így, míg kizárólag infúzión és nyaki szondán keresztül táplálják.
Aztán,
a következő meghatározó pillanatkép, ahogy kikerülnek a csövek és jön az első
étkezés. A nővér és egy nem túl megnyerő kinézetű és állagú valamit hoz. Egy
kis lágy tökfőzelék.
Nincs
étvágyam. - mondja ő.
Mire
én: - de muszáj!
Fintorogva
túr bele a tányérba, majd azt kérdi: Nem hoznál inkább egy kis joghurtot, vagy egy
kis kalácsot?
–
Azt még nem szabad. Először ezt kell megenni.
–
Na jó, de csak egy kanállal. – óvatosan nyeli le, majd így szól: Ennyi elég.
–
Nem, nem az egészet meg kell enni!
Ez
mindannyiunk sorsa, akik itt szenvedünk az önzés halálos kórságában. Akiknek azt
mondja ma a Nagy Orvos:
Szeretni
kell!
Kell?
De Uram, nekem most nincs ’étvágyam’. Nekem nincs kedvem szeretni. Nincs kedvem
nyitni mások felé. Sőt, már a ’szeretetéhségem’ is elveszett, már azt sem
igénylem, hogy engem szeressenek. Mindenki hagyjon békén.
Szeretni
kell egymást!
Egymást?
Azaz mindenkit? Válogatás nélkül? Még azokat is, akik olyan bizarr kinézetűek
és fanyar ízűek, szagúak, mint a kórházi tökfőzelék? Nem lenne elég csak azokat
szeretni, akik minket is viszontszeretnek?
Ahogy
én szeretlek, ti is úgy szeressétek egymást!
Ahogy
te szeretsz Uram? Nemcsak egy kanállal, nemcsak egy protokolláris üdvözlés, egy
álmosoly erejéig? Szeretni a másikat egészen, a maga valójában egy
örökkévalóságon át?
Uram!
Csak a te kedvedért. Adjál még egy kanállal!
