Félelem kontra szeretet
Neked mi a legnagyobb félelmed?
Én a magastól félek. És a mélységtől. De valószínűleg mindkettőnek köze van a klausztrofóbiámhoz. Amitől azonban nem szoktam félni, az a jövő. Talán csak egy kicsit, főleg, mióta gyermekeim vannak. "Vajon boldog életük lesz?" "Vajon jó munkahelyen fognak dolgozni?" "Megismerik Istent?" "Szép családjuk lesz?" "Egyáltalán lesz iskola, ahol értelmes embert (homo sapienst) faragnak belőlük?"
Akkor tériszony, mélységtől, bezárt helyektől és a jövőtől való félelem. Talán ennyi a lista. Legalábbis most ennyi jut eszembe.
Persze a magas helyeken mindig van korlát, a mélységben ott az oxigénpalack, a szűk helyekre meg nem megyek be – mindenhol van valami, ami megvéd, nehogy bármi baj történjen. Racionális oka nincs annak, hogy félek ezektől a helyzetektől, és ezt én is tudom – és így néha könnyebb leküzdeni mindegyik félelmemet.
De milyen korlát, kapaszkodó, védőháló, tűzálló ruha véd meg a jövőtől? A legmagasabb hegyeken is járt már ember, a legmélyebb tengerfeneket is feltérképeztük, és a bolygókat is lefényképeztük, de a jövőt senki nem látta még. Hogyan lehetnék biztonságban a jövőt illetően, ha azt se tudja senki, mire kellene felkészülnöm? Mi lesz 2024-ben? Mi lesz holnap? Mi lesz öt perc múlva? Egyik pillanatról a másikra beüt a krach és akkor... Mi a biztosíték?
Egyszerű: a szeretet. No nem a saját magam szeretete, vagy az életé, hanem az, hogy Isten szeret. Téged és engem, és tudom, mindennél jobban tudom, hogy a gyermekeimet is. És ha ezt tudom, akkor nincs helye a félelemnek, mert szeretet veszi át a helyét. Szeretet, ami tükrözi Istenét, és mások felé irányul. Ha mindenki szeretne, senki nem félne, mert nem lenne mitől.
Úgyhogy tudod mit? Már nem félek a jövőtől. Csak a magastól, a mélységtől és a bezártságtól. Ja, és a kígyóktól, most, hogy jobban belegondolok.
