Isten dicsőségének a világosságában
Nem
tartom magam félősnek, nem szoktam megijedni az árnyékomtól, de azért, ahogy
ebben a sötétebb téli időszakban elmegyek futni néha én is összerezzenek, mikor
a hajnali derengésben megmozdul mellettem egy-egy bokor és felröppen egy madár,
vagy mikor este a kutyafuttató gyér világításánál hirtelen elém toppan egy
nagyobb testű eb.
De
mi olyan félelmetes a sötétségben? Mi olyan ijesztő az éjszakában? Talán, az,
hogy a legfőbb érzékszervünk hiányában kiszolgáltatottá, bizonytalanná válunk,
hogy minden olyan kiszámíthatatlan, hogy nem látjuk előre, és nem tudjuk
felmérni a körülményeket.
Persze
vannak a természetben, olyan élőlények, melyek épp a félhomályt és a sötétséget
kedvelik. A ragadozó állatok, a férgek, a kártevők, ekkor aktívak, aztán, ahogy
felbukkan a nap, ahogy világos lesz visszahúzódnak, eltűnnek és megbújnak az
árnyékban. Szinte elmenekülnek a fény elől.
De
mi a helyzet a belső sötétséggel? Azzal, amikor valami rosszat teszünk és
megpróbáljuk elrejteni? Amikor mi húzódunk félhomályba, szürke zónába?
Sokkal
veszélyesebb és félelmetesebb az, amikor kívül világosság, műmosoly,
álszerénység, a vallásosság és a szeretet látszata van, belül viszont sötétség,
káröröm, büszke önérzet, önimádat és gyűlölet lakozik.
Amikor
ma a Jelenések könyvéből Isten országának és városának képét szemléljük, azt
hogy ott állandó világosság lesz, azt üzen számunkra, hogy:
Isten
dicsőségének a fénye mindenhova beragyog. Az Ő közelségében nincs
bizonytalanság, nincs kiszolgáltatottság, nincs szürke zóna, nincsenek
ragadozók, kártevők sem fizikai, sem lelki értelemben.
„Kapuit
nem zárják be nappal, éjszaka pedig nem lesz. A népek oda viszik be kincseiket
és gazdagságukat, tisztátalanok pedig nem jutnak be oda, sem olyanok, akik
utálatosságot vagy hazugságot cselekszenek: hanem csak azok, akik be vannak
írva a Bárány életkönyvébe” (Jel.21:25-27)
Uram,
köszönöm, hogy beírtál az élet könyvébe és beviszel a te városodba!
