Egy mécses lángja
Sötét volt, áthatolhatatlan, nyomasztó homály. A hold is
csak bújócskázott a felhők között, ő sem mert odanézni. Körülötte aludt
mindenki, hiába kérte, hogy ne hagyják magára, hiába jelezte feléjük, hogy szüksége
van rájuk, hogy nem bírja egyedül zörgetni a menny kapuját. Imák moraja helyett
csak az egyenletes szuszogások hangja szűrődött el hozzá a sötétben. Így kérte
az Abbát. Egyedül, gyötrődve, szorongva, amikor minden emberi porcikája
tiltakozott a rá váró testi-lelki kín ellen.
Örök életet, harmonikus kapcsolatokat tervezett teremtményeinek,
de ők másként döntöttek, ezért most itt van, hogy helyrehozza az édeni
ballépést. Itt van, hogy Isten-emberként a saját bőrén tapasztalja a bűn által
átírt emberi sorsot, fájdalmat, félelmet, kilátástalanságot, magányt,
megnemértettséget, veszteséget, elmúlást. Itt van értünk a sötétben, hogy mi kiléphessünk
majd Vele a fényre. Hogy újból kapcsolatunk lehessen a Teremtővel, hogy
megtapasztaljuk, van Atyánk a mennyben, aki szeret és elfogad feltétel nélkül.
Itt van a sötétben, hogy eldöntse, megy tovább. Értünk.
Minden lépés, minden levegővétel fájdalommal jár. Az események felgyorsulnak, Ő
már ott függ a kereszten meztelenül, összetörten, és fényes délben rászakad a sötétség,
az áthatolhatatlan, nyomasztó homály. Órák telnek el így, míg végül utoljára
hallatja szavát egy kiáltást küldve az Atyához, és meghal az emberiség
Megváltója. Így győzött értünk.
Lehet, hogy most te is, Kedves Olvasó, úgy érzed, rád
szakadt a mindent átható sötétség, amiből nincs kiút. Ez már elég, ez már túl
sok, ezt már nem bírod tovább.
Arra nincs válasz, hogy miért és meddig tart ez még, de
tudd, nem vagy egyedül! Isten nagyon jól ismeri ezt az érzést. Van, hogy nem
engedi, hogy valami rossz megtörténjen veled, van, hogy kiemel belőle csodával
határos módon, és van, hogy ott ül melletted a sötétben, és veled éli meg a
fájdalmakat. Így gyújt jelenléte fényt számodra a gödör mélyén. Mert Ő sosem
hagy magadra.
