Prófécia és az idő
„Azután monda nékem: Be ne pecsételd e könyv prófétálásának beszédeit, mert az idő közel van.”
Jelenések könyve 22. fejezet 10. vers
Már megint szerda van. Ennek a hétnek is mindjárt vége, no meg ennek a hónapnak, ennek az évnek is, és ha a tükörben a fejünkön az egyre több ősz hajszálat és ráncot nézem, lassan nekem is.
Csak mintha egy valami nem akarna véget érni; a bűn történelme. És ahogy a híreket hallgatom belőlem is az a kérdés szakad fel:
Uram, most, hogy már minden idői prófécia beteljesedett, mennyi szenvedésnek, mennyi nyomorúságnak, mennyi háborúnak, természeti katasztrófának kell még megtörténni, mennyi könnynek és vérnek kell még folyni ahhoz, hogy visszatérj e földre, hogy véget vess Sátán tombolásának? „Uram, te szent és igaz, meddig nem ítélsz még, és nem állasz bosszút a mi vérünkért azokon, akik a földön laknak?” (Jel.6:10)
Uram, mire vársz még?
Talán, a ma még bizonytalankodókra vársz?
Ahogy olvasom is: „Nem késik el az ígérettel az Úr, mint némelyek késedelemnek tartják; hanem hosszan tűr érettünk, nem akarván, hogy némelyek elvesszenek, hanem hogy mindenki megtérésre jusson.” (2Pét.3:9)
Vagy lehet, hogy rám vársz még?
Hogy miközben látom a megjövendölt szörnyűségek bekövetkeztét, még jobban sóvárogjak utánad? Hogy miközben várlak, azon igyekezzek, „hogy szeplő nélkül és hiba nélkül valóknak találj békességben.” (2Pét.3:14)
Igen. Biztos rám vársz még. Arra, hogy a próféciák öncélú teológiai boncolgatása, az időpontok meddő számítgatása, a másokra dobált ’fenevad’, ’antikrisztus’ jelzők helyett hű szolgaként menjek
házról
házra, városról városra, mint
egy izzadt, fáradt, fanatikus
csavargó. Csak két égő szememet,
szakadozott ruhámat, porlepett
bocskoromat hívni bizonyságul
a szeretet nagy igazsága mellé.
És rekedt hangon, félig sírva,
kiabálni minden ablak alatt:
Szakadt lelket foltozni, foltozni!
tört szíveket drótozni, drótozni!
(Részlet: Dsida Jenő: Menni kellene házról házra)
