Vigasztaljátok népemet!
Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet! – mondja Istenetek. Beszéljetek szívhez szólóan Jeruzsálemmel, és hirdessétek neki, hogy letelt rabsága, megbűnhődött bűnéért, hiszen kétszeresen sújtotta az Úr keze minden vétkéért. Egy hang kiált: Építsetek utat a pusztában az Úrnak! Készítsetek egyenes utat Istenünknek a kietlen tájon át! Emelkedjék föl minden völgy, süllyedjen le minden hegy és halom, legyen az egyenetlen egyenessé és a dombvidék síksággá!
Jól jönne már az a vigasztalás!
Izráel népe a babiloni birodalom alatt sínylődik fogságban, az elkeseredés rég nem látott méreteket ölt. Legutóbb talán az egyiptomiak alatt volt ilyen a soruk, de az is más volt, meg aztán annak már sok-sok éve vége. A hőstörténetek még fennmaradtak ugyan, gyerekek és felnőttek együtt várják az új Mózest, aki majd kiszabadítja őket. Lesik az eget, újra várják a tíz (nem lehetne most tizenkettő?) csapást, pusztuljon mindenki, aki Izráel vesztét akarta! De a sáskák csak nem jönnek, egy új Mózesnek se híre, se hamva. Lehet, hogy Isten megfeledkezett rólunk? Lehet, hogy magunkra hagyott a pokol legalsó bugyrában, és az imáinkat nem hallgatja már meg?
De a király közelebb van, mint gondolnád! Ézsaiás prófétán keresztül üzentetet küld a népének: már nem kell sokáig várnod! A szenvedésnek hamar vége, készülj! Méltó módon várd a királyt! Nem egyedül jön – hadsereggel szabadít meg téged. Aki vesztedet kívánta, félre lesz állítva, aki erődön felül dolgoztatott, megkapja a jutalmát! De a legjobb? Hazatérhetsz! Sőt, új otthont kapsz, olyant, ahonnan senki nem lakoltathat már ki. Ez az üzenet nem csak Izráelnek szól!
Mi az evangélium, ha nem ez? Mi az örömhír, ha nem valami, ami béklyókat oldoz fel, cellákat nyit ki, szenvedésnek vet véget? Mi a kereszténység, ha nem vigasztaló szó a borzalmak közepette? Miről szól a Szentírás, ha nem arról, hogy a Király visszatér? Lehet, hogy kevésnek tűnik ez, de sokszor csupán néhány szó is elég ahhoz, hogy jobb kedvre derítsen: a Király érkezik. Nincs már messze! Jövel uram, Jézus!
