Ne félj, csak higgy!
Mit
mondtál Mester? Megtartatik? Ez nem egy nátha! Ez nem láz! Ez nem is lepra! A
lányom nem vak, vagy süket! A lányom meghalt!!! Mégis hogyan higgyek? És mégis
mit? Hogy szép temetése lesz? Hogy mondod? Csak alszik? „Kinevették, mert
tudták, hogy a lány meghalt” (53. vers) Aztán, mikor a lányka felült az ágyon
„a szülei nagyon elcsodálkoztak.” (56.vers)
Hogyan
lehet egy ilyen kétkedő, kishitű ember a zsinagóga vezetője? Érthetetlen és
megdöbbentő. – volt a véleményem Jariusról, egészen addig, amíg én is ott
találtam magam a feleségem kórházi betegágya mellett.
Olyan
könnyű prédikálni a hitről, az Istenbe vetett bizalomról, a Jézustól nyert
lelki békéről, amit nem adhat a világ… De amikor egyik életmentő műtét után
jött a másik, amikor az altatás előtt fogtam a kezét, amikor elbúcsúztunk
egymástól, amikor láttam a szeméből legördülő könnycseppet…
Persze,
ott volt a remény, meg a közösség részéről érkező rengeteg bátorítás, imádság,
de ott volt bennem is, mint Jairusban az elvesztés lehetőségétől való félelem
és nyugtalanság.
Bizony,
nem is olyan könnyű ’nem félni csak hinni’. Nem is olyan könnyű belátni azt,
hogy nem veszthetem el, hiszen nem az elveszettség állapotába kerül, hanem csak
alszik. Nem is olyan könnyű elengedni a kezét és átengedni, hogy ezután Jézus
fogja.
Uram,
köszönöm, hogy Jairus családjához hasonlóan engem is ámulatba ejtettél és
ejtesz ma is a csodáiddal. Köszönöm a bizalom megannyi leckéjét. És köszönöm,
ahogy engem, kishitű szolgádat is úgy bátorítasz:
Ne félj, csak higgy!
