Az önmagát feláldozó Isten feltámadt
Amikor Jézus Krisztus kereszthaláláról és feltámadásáról gondolkozunk, egy nagyon fontos dolog gyakran elkerüli a figyelmünket. Tisztában vagyunk vele, hogy Jézus nem volt más, mint Isten maga, aki emberi formában járt ugyan a Földön, de mindig Isten maradt. Tudjuk azt is, hogy Jézus önként vállalta a halált, és a bűneink büntetését magára véve, mindannyiunk helyett szegeztetett keresztre — eddig nincs semmi probléma. Ahol a probléma kezdődik az az, hogy a fejünkben nem rakjuk össze a két tényt: Jézus Isten + Jézus meghalt = Isten meghalt.
És nem véletlenül nem rakjuk össze, hiszen ezt a tényt lehetetlen felfogni. Ahogy Péter apostol a pünkösdi prédikációjában is axiómaként (alapigazságként) tárja elénk a dolgot: "lehetetlen volt, hogy a halál fogva tartsa Jézust" úgy természetes a számunkra is, hogy Jézus Isten, Jézus meghalt és Isten halhatatlan. És mégis megtette, eljött a földre, hogy meghaljon.
Ez a kereszténység nagy titka, ami mindenki számára nyilvánvaló, csak érthetetlen. Richard Rohr egy számomra sokat mondó szakaszban leírja: míg az ősi népek más embereket, Ábrahámtól kezdve Izrael népe pedig Isten parancsa szerint állatokat áldozott fel Istennek, Jézusban Isten önmagát adta, hogy többé senkinek ne kelljen áldozatokat bemutatnia. Isten önmagát áldozta fel azért, hogy több vér ne folyjon, és "aki hisz, annak örök élete legyen" (János evangéliuma 3:16).
A gondolat azzal folytatódik, hogy a "civilizált kultúrák" azonban valahogyan mégis mindig megtalálják a módját, hogy — ha már más embereket és állatokat nem áldozhatnak — valami módon önmagukat áldozzák fel Istenért. Holott erre semmi szükség: Isten már feláldozta magát értünk. És úgy, ahogy őt nem tarthatta fogva a halál, minket sem tarthat többé. Történik mindez mindenféle áldozat bemutatása nélkül. Na ez az, ami sokszor elkerüli a figyelmünket.
