Adni önként, örömmel
„Kiki amint eltökélte szívében, nem szomorúságból, vagy kénytelenségből; mert a jókedvű adakozót szereti az Isten. Az Isten pedig hatalmas arra, hogy rátok árassza minden kegyelmét; hogy mindenben, mindenkor teljes elégségtek lévén, minden jótéteményre bőségben legyetek.”
(Korinthusbeliekhez írt második levél 9. fejezet 6-7. vers)
A minap egy érdekes kísérletet láttam a TV-ben. A kutatók azt vizsgálták, hogy milyen erős bennünk a birtoklási vágy, hogy milyen nehezen tudunk lemondani arról, és hogy mekkora veszteségként éljük meg annak hiányát, ami egyszer már a miénk volt
Történetesen az utcán találomra megszólították a járókelőket és csak úgy 20 dollárt adtak nekik ajándékba, majd dupla vagy semmi alapon egy kis kártyajátékra hívták őket.
Talán mondani sem kell, hogy csak egy-két személy akadt, aki továbbment a húszassal, azonban a többség örömmel belement a játékba. Persze, mikor aztán vesztettek, olyan csalódottság ült az arcukon, mintha a saját, kemény munkával megszerzett pénzük bánta volna a kalandot.
Ezt látva elgondolkodtam; Vajon én is ilyen vagyok? Én is így, ilyen önző módon viszonyulok Isten ingyen ajándékaihoz, tárgyakhoz, emberekhez, lehetőségekhez, az időhöz, az egészséghez, az élethez?
Arra jutottam, hogy a tizedfizetés, az adakozás, a szombatünneplés és minden a közösségért végzett önkéntes szolgálat kiváló eszközök Isten részéről arra, hogy megtanuljam; Krisztus megváltott!
Nem a magamé vagyok. Minden testrészemet, erőfeszítésemet, életem minden másodpercét Isten megvásárolta, ezért én ma azzal akarom Őt megdicsőíteni, hogy megosztom másokkal önmagam, mert én az Övé vagyok!
