Nála
„Amiért szenvedem ezeket is: de nem szégyenlem; mert tudom, kinek hittem, és bizonyos vagyok benne, hogy ő az én nála letett kincsemet meg tudja őrizni ama napra.”
(Timótheushoz írt 2. levél 1. fejezet 12. vers)
Kimondani? Azt, hogy hiszem, hogy Isten létezik, hogy a Szentírás az Ő szava, hogy hat nap alatt teremtette a földet, és hogy szombaton megpihent, hogy Ádám bűnesete következtében mindannyian bűnösök vagyunk, és hogy csak Jézus által van csak örök életünk? Ez könnyű. Elmondom bármikor, bárhol, bárkinek.
Csendben maradni? Nem szólni, nem ütni vissza? Tűrni? Hátrányt szenvedni azért, mert keresztény vagyok? Mert nem vagyok hajlandó olyan romboló és felelőtlen életvitelt folytatni, alkoholizálni, drogozni, stb., mint a társadalom nagy része? Ez már nehezebb. De összeszorítom a fogam, az öklöm és menni fog.
Adni? 2-3 órát hetente, amíg meghallgatom az igehirdetést? Vagy felajánlani a jövedelmemből egy kis adományt a gyülekezetnek és a rászorulóknak? Igen, ez még nehezebb, de mivel marad még…
A kincsemet letenni Nála? Az Ő szolgálatába állítani a legdrágábbat, az egész életemet, a teljes szívemet, a teljes lelkemet, minden erőmet, időmet és pénzemet? Akkor is, ha nincs látszata, ha mások visszaélnek vele?
A kincsemet letenni Nála? Rábízni azt, ami és aki a legfontosabb számomra? Hagyni és engedni, hogy a tékozló fiúk elmenjenek és csak várni, és csak szeretni…?
De szeretnék én is így hinni, nemcsak kimondani, nemcsak tűrni, nemcsak valamicske adományt adni, hanem mindent letenni és ott lenni: Nála!
