Türelem és megbocsátás
"Viseljétek el egymást, és bocsássatok meg egymásnak, ha valakinek panasza volna valaki ellen: ahogyan az Úr is megbocsátott nektek, úgy tegyetek ti is."
Pál apostol kolossébeliekhez írott levele 3. rész 13. verse
Ízlelgetem a szavakat. Türelem, megbocsátás. Sokat hangoztatott, sokat prédikált, jóval kevesebbet átélt, megvalósított szavak. Nekünk, keresztényeknek, mindig is ez volt a gyengénk; elméletben tudjuk mi, de a gyakorlat sokszor mást mutat. Légy türelmes! - mondjuk a templomban, az imaházban. Aztán már hazafelé rádudálunk a figyelmetlen közlekedőre, aki akadályoz. Várok, én várok! - motyogunk az orrunk alatt, de szinte idegbajt kapunk, amikor kinyit a másik kassza és a mögöttünk levők előrébb kerülnek mint mi, mert későn kapcsoltunk és ha mi is átmennénk, semmivel sem lennénk előrébb. Megbocsátom én, persze, hogy meg, csak ugye nem felejtek. Mert hát bolond, az nem vagyok és nem hagyom, hogy mások csak úgy kihasználjanak. Meg egyébként is lennie kell valamilyen következménynek, ugye?
Ismerős szituációk? Nem könnyű türelmesnek lenni, nem egyszerű dolog megbocsátani! De miért nem az?
A türelem nem célravezető és nem kifizetődő. - gondoljuk általában. A türelmes ember lemarad, mások megelőzik. Nem tudja jól érvényesíteni majd az akaratát és mindig kiszolgáltatott marad. A türelmes emberrel mások nem igazán törődnek, észre sem veszik, mert nem sok vizet zavar. Szinte láthatatlan. De hát ilyen az Isten is sokszor, láthatatlan! Lehet pontosan ezért. Mert nem helyezi magát előtérbe, nem dönget, nem hívja fel magára a figyelmet, hogy neki van igaza, hogy őt kellene előbb megkérdezni és mindenkinek rá kellene hallgatnia. Miért is tenné? Változna valami? Sokszor vár, megvárja, hogy felfogjuk, ráébredjünk mi magunk, belássuk, hogy igaza van. Így talán tanulunk belőle. Isten nem vágyik az elismerésre, a sikerre, mert azzal, amit adni akar valóban rajtunk akar segíteni. Minden csak azon múlik, hogy a céljaink a helyükön vannak-e. Ha segíteni akarsz másokon, ha azt akarod, hogy ők is tanuljanak, ha szolgálni akarsz és nem uralkodni, akkor a türelem útját választod. Megéri.
A megbocsátás igazságtalan. Ha valaki rosszat tett, akkor annak lakolnia kell. Ha nagyon rosszat tett, akkor a büntetése legyen még sokkal súlyosabb, akár elrettentő is, hogy legközelebb eszébe se jusson ilyet csinálni! Megbocsátani az igazságérzetünk miatt nehéz és addig az, amíg mi magunk nem szorulunk rá. Tudom, vannak igazi jellemek, akik magukhoz még sokkal szigorúbbak, mint másokhoz. De vajon észre vesszük-e, hogy a nagy szigorúság, amivel falként körbevettük a területünket, hogy megvédjük, lassan börtönfalakká válnak? Észrevesszük-e, hogy az igazságkeresésünk bírákká tett minket önmagunk és mások felett? Lehet-e úgy élni, hogy folyton folyvást azon gondolkodom mit teszek jól és mit nem, vagy azon, hogy mások mit miért tesznek úgy ahogy? Nehéz, nagyon nehéz megbocsátani, de érdemes. Mert akkor számunkra is kiderül, hogy mindenki emberből van, még mi is. Megértjük, hogy a tökéletesség ezen a földön még nem létezik. És ekkor, talán magunknak is megtanulunk megbocsátani.
Isten türelmes hozzánk és megbocsát. Tulajdonképpen e két tulajdonságával folyamatosan segít bennünket a felé vezető úton. Türelmes, várja, hogy megváltozzunk, alakuljunk a próbáink során, és ha elbukunk, újra megbocsát, hogy felállhassunk és mehessünk felé tovább...
