Indulattal vagy türelemmel?
Gyermekkoromtól kezdve voltak gondjaim a harag kezelésével. A családi fotóalbumban van egy kép, ahol öt-hat éves vagyok és a szomszéd kerítése mellett, a bokrok alatt állva éppen toporzékolok valamiért; már rég nem tudni miért. Emlékszem arra is, amikor karácsonyra sílécet kaptunk a bátyám meg én. Természetesen ő, a nagyobb, hamar rápattant és ügyesen siklott a házunkhoz közeli dombokon. Én bőszen felgyalogoltam a hegy tetejére és leültem, hogy felcsatoljam a léceket. Letettem magam mellé az egyiket, míg a másikat próbáltam a lábamra erőltetni. Nagy nehezen sikerült, de ahogy felnéztem látom, hogy a másik sehol. Természetesen a csúszós léc alig várta, hogy megléphessen tőlem, mivel nem szúrtam a végével bele a hóba, hanem csak úgy, irányba állíttottam a lejtő felé és a gravitáció elvégezte a dolgát. Az megindult lefelé a haragom meg felfelé a fejemben. Pár perc múlva kiabáltam is a tesómnak, hogy hozza vissza azt az átok fadarabot. Ma már mindketten csak nevetünk mindezen, de akkor nem volt vicces. Az indulatosságom sok napját tette tönkre a tesóimnak, szüleimnek és természetesen nekem is. Nem beszélve arról, hogy mivel nem tudtak megnyugtatni, lecsendesíteni, végül nekik is egyre nagyobb problémájuk lett a miattam érzett haragjukkal. Hát ez az én történetem arról, milyen is, ha az indulat tüze fellángol, milyen nehéz is azt lecsillapítani.
Előfordul, hogy a türelmes embert málénak, bambának, 'ne adj isten' gyengének gondoljuk. Bizony, ez nem így van. Pontosan az ellenkezője az igaz. Hagy meséljek erről is egy történetet!
Feleségem apai nagyapja kovács ember volt és ahogy az ilyen mestereknél illik is, megvolt hozzá a termete. Két méter feletti magassága és kezének nagysága, ami szinte kétszerese volt egy egyszerű halandóénál mindenkiben tekintélyt parancsolt. Olyan jó, hogy ő egyáltalán nem volt indulatos, tüzet szító ember, mint én régebben. Képzeljétek el, ha ő megindult volna haraggal! Biztosan kő kövön nem maradt volna. Türelmes, békés ember volt, de szüksége is volt rá életében legalább két alkalommal. A felesége ugyanis igencsak kardos, tűzről pattant menyecske volt, aki a maga 150 centijével és nagy hangjával mindig egzecíroztatta a nagyapát. Ő meg hagyta, mert szerette; hagyta és mindig békésen viselte terheit. A családi legendáriumban csak egy olyan történet van, amikor az öreg egy haragosa miatt elvesztette egy pillanatra a türelmét. Történt pedig, hogy a falubeli rendszeresen húzta, piszkálta, idegesítette az öreget. Egyik nap, mikor a kovácsműhelyben ütötte a vasat ez a koma is arra biciklizett legalább egy ujjnyi vastag gömbvassal a vállán. Ahogy odanézett a kovácsra, sikerült neki valami nagyon rosszat mondani. Feleségem nagyapja egy pillanat alatt ott termett mellette, keményen a szemébe nézet, majd megragadva a vasat, csak úgy hidegen és lassan, egyetlen szó nélkül ráhajlította a vállára. Majd csendesen megkérdezte: "Akarsz-e még mondani valamit?" Hát nem akart. Lecsendesedve, megszeppenve elment, mert megértette, sokkal rosszabbul is járhatott volna.
Salamon, a bölcs, ismerte az embereket, a habitusokat, a viselkedések következményeit. Általa Isten bennünket is int: Figyeljünk arra mi jellemző ránk, viselkedésünkkel mit is akarunk elérni. A harag, az indulat, csak tüzet gerjeszt mások lelkében, azokéban is, akiket nem szeretnénk megbántani. Válasszuk inkább a türelem útját! Nemcsak azért, mert sokkal célravezetőbb, hanem azért is, mert ez a szeretet útja és megértjük, milyen nagy erő is rejlik mögötte.
