Mennyei országunk
„Mert a mi országunk mennyekben van,
honnét a megtartó Úr Jézus Krisztust is várjuk; Ki elváltoztatja a mi
nyomorúságos testünket, hogy hasonló legyen az Ő dicsőséges testéhez, amaz Ő
hatalmas munkája szerint, mely által maga alá is vethet mindeneket.”
(Filippibeliekhez írt levél, 3. fejezet 20-21.vers)
Távol
az otthontól, távol a megszokott környezettől néha rátör az emberre egy furcsa
érzés: a honvágy. S hogy mi hiányzik ilyenkor? Elsősorban a szeretteink, a
barátok, ismerősök. Hiszen, a haza ott van, ahol a családunk.
Ezt
fogalmazza meg Pál apostol is, amikor a mennyet nevezi országának. Bár
fizikailag nem ott született, sőt nem is járt ott soha, de a számára
legfontosabb személy, akinek a ’szeretete szorongatja’ ott él, ezért ő is oda
vágyódik.
Krisztusnál
ugyanis nem számítanak a nemzetiségek, mert az Őt követők „oly nép, amely maga
fog lakni, és nem számláltatik a nemzetek közé.”
(4Móz.23:9) Számukra „nincs zsidó, sem görög, nincs férfi, sem nő, nincs
szolga, sem szabad, mert mindnyájan egyek a Jézus Krisztusban” (Gal.3:28)
Mai
Igénk nemcsak reménységünk egyik legszebb megfogalmazása, hanem kihívás, hogy
az önző, másokat kirekesztő gondolkodást és viselkedést fel kell, hogy váltsa a
Jézustól tanult feltétlen szeretet, melyet, mint bűnösök mindennap
tapasztalhatunk.
Erre
a szeretetre gondolva énekeljük együtt:
Vágyom
én a mennybe fel, Jézus Krisztus hozzád,
ott
dicsérni Tégedet, látni kedves orcád.
Jöjj
el már, vígy el már, égi honba engem,
vigaszoddal
töltsd be majd, elfáradt bús lelkem!
Rólad
zeng az énekem, ha szerelmed látom,
Rólad
zeng, ha jöttödet, égő szívvel várom.
Jöjj
el már, vígy el már, égi honba engem,
vigaszoddal
töltsd be majd, elfáradt bús lelkem!
Szenvedés,
ha elborít, el a könnyek árja,
Küldd
el Lelked lángjait, szívem templomába!
Jöjj
el már, vígy el már, égi honba engem,
vigaszoddal
töltsd be majd, elfáradt bús lelkem!
Adj
erőt, hogy végezzem, Hűn az Úr munkáját,
Majd,
ha eljössz nyerjem el, győzők koronáját.
Jöjj
el már, vígy el már, égi honba engem,
vigaszoddal
töltsd be majd, elfáradt bús lelkem!