Az Úr dicsősége
"És amikor elvonul dicsőségem, a kőszikla hasadékába állítalak, és betakarlak a kezemmel, amíg el nem vonulok.”
Amikor az ember a hétköznapok nehézségei között küszködik, néha elveszíti a lendületét. Néha én magam is úgy érzem, hogy az árral szemben evezek, és gyakorlatilag a tűzoltáson kívül másra nem is jut időm. A hét elején összegyűjtöm az arra a hétre váró feladatokat, és látva a felelősséget, ami a vállamon nyugszik, néha megkérdezem magamtól: biztos, hogy erre én vagyok a legalkalmasabb ember? Ilyenkor őszintének kell lennem magamhoz: biztosan nem én vagyok a legalkalmasabb. Nem vagyok elég tapasztalt, rugalmas, szorgalmas, intuitív… ebből következően nem én vagyok a legalkalmasabb. Ilyenkor ahelyett, hogy összeroppannék a teher alatt, el szoktam gondolkozni: milyen jó lenne ilyenkor látni, hogy milyen hatalmas Isten az, aki támogat az életemben!
Mózest is hasonló gondolatok gyötrik a Hórebre menet. Egy szökevény nép élére állította Isten, amiről alig napokkal a menekülés után kiderült, hogy sokkal labilisabb, mint egy billegő székre állított létra. Elkeseredésében magához hívja Isten, hogy a lelkére beszéljen. Ő pedig arra kéri a teremtőt, hogy mutassa meg magát a számára, hadd lássa meg még egyszer, milyen hatalmas Isten áll mögötte. Mi történt?
Isten nem csak, hogy megmutatta magát, de kezével el kellett takarja Mózest, mert az elbukott ember nem tudta volna elhordozni a látottakat.
Ha látnánk, Isten milyen hatalmas, mi sem tudnánk felfogni az értelmünkkel. Éppen ezért takar el bennünket, és mutat meg magából csak apró részleteket, minden nap. A munkában, a magánéletünkben, a hétköznapokon és ünnepnapokon, újra meg újra átragyog Isten ujjai közt egy apró fénycsóva: az Ő dicsőségének sugarai. Ilyenkor csak oda kell pillantanunk, hogy lássuk, hogy ő mindent a kezében tart. Ha aggódunk, arra tekintünk, hogy milyen kicsi emberek vagyunk a nagy problémákhoz képest. A kérdés azonban nem az, hogy milyen nagy a probléma, hanem hogy mekkora az Isten, akiben bízunk?
Ő pedig olyan hatalmas, hogy a dicsősége sugara is elég, hogy talpra állítson bennünket — és még sok van belőle a bennünket eltakaró kéz mögött…
Milyen jó lenne látni a dicsőségét!
