"Azt nem szabad!"
„Az én tulajdonommá lesznek – mondja a Seregek Ur a – azon a napon, amelyet elhozok. Könyörületes leszek hozzájuk, amilyen könyörületes az ember a fiához, aki tiszteli őt.”
Malakiás könyve 3:17
Nem szabad! - hangzik el százszor, ezerszer egy nap. Azt a fiókot ne húzd ki, az apáé. Ne nyúlj a konektorba! Ne dobd a wcbe a fürdetőrongyot! Ne egyed a könyvtári könyvet! Ülj vissza az etetőszékbe, ott nem ugrabugrálunk!
És te tudod, nagyon is tudod. Tudod, mi az, amie azt mondjuk apával, nem szabad. Tudod, és mondod is, miközben azért csak megcsinálod. Mondod, hogy nem, és mégis csapkodod a nyomtató lapadagolóját. Mondod, hogy apáé az a polc, ahol épp turkálni szertnél. És nagyon jól tudod, melyik a konyhában a te fiókod, amiben zavartalanul rendezkedhetsz, mégsem azt húzod ki elsőre. Mindent meg akarsz ismerni, feszegeted a határaidat, próbára teszed a türelmünket, és közben ott az a huncut mosoly az arcodon, ami nevetésre késztet engem is, annak ellenére, hogy a fél perc csend alatt bombát robbantottál a nappaliban.
És persze van, hogy épp nem a huncut mosoly libben a szádra, hanem az ellenkező irányú görbület, és drasztikusan válaszolsz a "nemszabadra". Az édes, csendes kislányból előbújik a harag minden mennyiségben. És hiába mondom, hogy én csak jót akarok neked. De a végén az én karjaimban nyugszol meg, és a hosszú ölelés után újból a békéé lesz a főszerep.
Van, hogy nem hallgatsz rám, csinálod tovább, amibe belekezdtél, és gyorsabban megtörténik a baj, mint ahogy én képes lennék odaérni hozzád. Aztán bújsz, ölelsz, mondogatod a nevem. Kicsi karod a nyakam köré fonódik, és nem engedsz el, míg el nem múlik minden fájdalom.
És én szeretlek. És megbocsátok mindent. Nemcsak azért, mert tudom, legalább a fele zsiványságodat tőlem örökölted, így ennek én is az oka vagyok. Hanem mert az enyém vagy. Bennem fejlődtél, én hoztalak a világra, és nem tudok és nem is akarok másként tenni. Mert Isten is ezt teszi velem.
Tudod, én nálad is zsiványabb vagyok. Mert Isten hiába kér valamit, én szeretek a saját fejem után menni, míg a fal nem adja a másikat. Sokszor annyira begubózom az én elképzeléseimbe, az én terveimbe, az én akaratomba, hogy nem akarom meglatni: a másik út, amit Isten ajánl, arra van nekem szükségem. És vitatkozok Vele, vagy rá is csapom az ajtót, esetleg napokig beszélő viszonyban sem vagyok Vele.
Ő azonban nem veszíti el a türelmét, és nem tesz semmit meggondolatlanul. Karját kitárja felém, és arra vár, hogy nála sírjam ki minden gondomat. Ő megbocsát nekem, és új lejetőséget ad. Ő kegyelmes, és sosem hánytorgatja fel a múltat. Ő szeret feltétel nélkül, mert nem tud és nem is akar másként tenni. Mert az Övé vagyok, az Ő gyermeke.
Hát keressük ma reggel együtt az Ő társaságát, és tegyük vele azt, amit te teszel velem minden nap: ne veszítsük szem elől, ragaszkodjunk hozzá és fogadjuk el az Ő bocsánatát!
